Ó, a szép: harmónia,
a szem friss legelője:
naturalis, omnia –
minőség szeretője.

Épp a világ talán legszebb városánál,
Hol elképzeltük Rómeót és Júliát!
Miért nem állunk meg emberek?
Rohanjon csak a képzelet!

Szonett

Hajnaltáj túlnan szemére ül az éj,
Versem rovom kitárulkozva és sután,
Téglabörtön árnya szívem bársonyán,
Kedvtelésem szenvedés, mámor és kéj.

Vajúdik időm, mintha jövőt szülne,
Panaszra miért is lenne most okom,
Hajnalok homálya gyűrött paplanon,
Napjaim a szélnek neki feszülve.

Ó, a köd égi opál,
légies tej a tájon,
szűziesen imponál:
fátyolban leng a bálon.

Művészien szép. Ott sétálnék, kezedet
kezembe fognám, tartanálak, hogy
el ne csússz, s talán én sem, fénynevetésben.

Lángvörös éjszaka, gyászt hozó hajnal,
hiányzott segítő, éber őrangyal.

Fekete lobogó feszül a szélben,
ártatlan, lebegő lelkek a légben.

Olyannak láss...

Siratunk és temetünk!
Elmennek sorban, akit szeretünk!
S szomorúan hull a könnyünk
Gyásznapok sokasodnak
Gyengül a nemzet, nincs vége a fájdalomnak

Mindenkié vagyok, és mégis senkié,
Az élet vív velem örök, nagy harcokat.
Átadom lelkemet, ha kell a semmiér’,
– Költősors –, vigyétek, sikert, s kudarcokat.

Most a halál lett vendég
megannyi házban,
csak maroknyi emlék
marad a gyászban:

Kedvesem! Már négy évtizede köszöntelek,
Ennyi, s néhány éve, hogy megismertelek.
Sorsunk összefonódott, s meg sem bántuk,
Romantikus és oly kedves volt találkozásunk.

Betöltöttem a hetvenhármat, 
Tán még megérek majd párat.
Legalább is ez a tervem,
De azért nincs minden rendben.

Lehullt egy csillag
Meghalt egy álom
Szívem fáj, úgy sajnálom
Szívemben nem huny ki a csillag
Örökké fénylik, míg rád gondolnak

Ó, a düh a haraggal
kéz a kézben barátok.
Kibabrálnak az aggyal,
mikor elönti vad átok.

Mikor gerincükön tanyázik a csend,
Ostobáké a koszorúk, a pálmák,
Az önzés lóbálja ütemre lábát,
Tolvaj éjszakákra hajnal nem dereng.