Nem adok neked vágott virágot,
az hamar hervadásnak indul,
hát nem elég, hogy puszta létünk,
mint szirma a virágnak, egyre hull.

Fényben úszott,
Most koldus szegény!
Kifosztottan áll az élet peremén
Se háza, se vágya eltűntek már
Kezéből az idő homokot szitál

Elmúlt az élet, pergett tova
Magány köszönti, nincs otthona
Dolgos éveit a múlt tagadja
Kivert, magány utolsó rokona

Ha majd az élet útjait járod,
Amely tele van sok buktatóval,
Akkor ne törődj soha a múlttal,
A jelennek élj, s haladj együtt a korral.

A cukorbetegség megtámadta az idegeimet. Nagy fájdalmasm van mind két kezemben, lábaimban Küzdök, bár volt aki azt mondta mit akarsz, hisz nyolcvan évedet betöltöd augusztus tizenkilencedikén. /lehet, hogy meg sem érem/

575575
Remélem szép lesz a tavasz, a sok virág.
Írni, festeni, szeretnék sokat.
S hallgatni zenét halk hegedűs holdat

Szavakat keresek...

VII. ének

/Miklós ebben a részben tudja meg, hogy valójában ki is ő./

A malom udvarán, még jó kora-reggel,
Miklósunk már bajtvív a megszokott csenddel.
Díszes kardot forgat. Vagy csak hadonászna?
„Nem így! Nem úgy! – szól rá vitézi tanára. –

Minden kezdetben ott a vég.
A csöndes árnyalatban letűnt
ragyogás.

Lelkünkben halkan hullámzik az ének –
a gyász eltelít, szívünk megremeg.
Mi értelme a földi létezésnek?
Zord törvényein elménk elmereng…

Rózsaszín pillangó
Kedves kis lepke
Repül  oda, repül  ide
Boldog a lelke

A kutya ugat, a karaván halad,
hamu alatt izzó harag és parázs,
más mágia kell ide, egy új varázs,
 hiteltelenek a mondatok, szavak.

Látod hát kedvesem visszahoztam,
rejtett emléket az elszökött múltból,
amint rólunk képződött, tükröződött,
fénykévéje visszavetült egy csillagról.

Védd  meg a könyvet!
Szép magyar anyanyelvünket
Nem tud így írni, más nemzet
Nem fűti ily heves lelkület!

Akiről itt beszélek,
ő az író, az önmaga,
sorsát csak ő ismeri,
más úgy senki sem tudja.

Szomorú végig nem lehet,
vígság tán még kicsi akad,
nevetni, kacagni szeretett
akkor is, ha az élet hasadt.

Nagyvadra lőni orvul, kéjjel,
undok patkányos szenvedéllyel,
mert az ölni vágya Káinos?

a magágyon
kihajtott
a magányom

Nem puhánynak való ország, ahol élek,
Hazudtak az álmok, becsaptak a fények,
Óvni kell magunkat csaló önmagunktól,
Repedt a harangunk, már a kolomp sem szól,

Ragyog a Hold február éjszakáján
Nézem színét, megváltozott talán?
Kék és vörösben tündököl a fénye
Ilyen régen volt, vagy százötven éve.

Mit jósol nekünk, egy égi jelet?
Mit fest fel az égre, üzenetet?
Tüzes fényével int le ránk
Majd kékre, szép reményre vált?

Shakespeare-t olvasok, de ő nem tud róla –
jegyet is váltottam volna a Globe-ba,
de nem leltem sehol a jegyirodát.