575575

Ahogy mereszted szemed, a látvány feszít
s hallod a lépést, mögötted apróz
 jázmin lilákat s minden elakadt képét,

mely kirakatból kiragadt tükörképe
a képzeletnek. Mögötted senki.
Gondolatszabadulás. Új verítékek.

Drága jó Édesanyám volt nekem
Már kint nyugszik a temetőben
Könnyem hullik,bánatom nagy
Nem feledem ölelő karjaidat !

A fény megcsúszott, a színes leveleken.
Sok lett az árnyék Az éj hidegét
rálehelték a tegnap játszott parádék..

Most ragyogó nyár van, és virul a világ,
Az ózonlyuk épp melanómát ásít rád.
Nem kell apostolok intő szava, jóslat,
Mert már minden jel csak egy irányba mutat.

Forró a nyár, és forró a szerelmünk,
hűs patak partján hűtjük le vágyunk,
tűz fenn a nap, és a nyár szítja hevünk,
virágszőnyeg borítja nászágyunk.

Csak egy szó!
Csak egy kedves ,megnyugtató
Egy mosoly az arcodon
Nem felejtem el tudom
Csak egyetlen szó!
Ez ,ami megnyugtató
Szívet ,lelket andalító

Csak játék az élet, nevetve fut tova,
Akár daltól ékes, szerelmes gondola.
És álmokat cipel…
És ha van kivel,
Megosztja örömét, mely’ nem lankad soha.

A nap hajnal sugara
Ébresztette az alvót
A fákat sűrű ,fehér köd lepte
Csend honol most a völgyben
Aludt a lent ,köd ült fölötte

Nincs formája, se színe, se illata,
benne él az elfogadás utáni vágy,
égető az éhe, kell mint a víz, lágy
kenyér, a lét méltóságát adja.

Eljön az este,
Nem jön az álom,
Várom a csendben
Égi varázsom.

Keserves idők köszöntenek a világra!
Egyik holló a másik szemét vájja
Uralkodik már a pénz ember millióin

Századokkal nézek szembe:
Ablakából, látom, kinéz,
Ágotáért epedezve,
Bús szemekkel Zádor vitéz.

/Bem apó,Petőfi Sándor és a többiek/
Ott harcoltak legjobbjaink
Akkor még hazánk földje volt!
Ott haltak meg hős fiaink

Hol Kárpátok bérce
öleli hazánkat,
sziklák közé szorult
szívszorító bánat,

                            Feleségemnek

Földön futó aszfaltcsíkok –
vágott sebek rácsa:
búzaföldek, szőnyegrétek
fulladnak fohászba.

Álltam a hegy tetején
Ragyogott a nap az ég közepén
Balaton kék vize terült elém
Vitorlások fodrozták a habokat büszkén
Ó mily nyugalom szállt a tájra

Lábuk nőtt a bútoroknak,
repülnek tarka szőnyegek.
Táncol az asztal, forognak
a székek: házi körmenet.
Mállott múlt folyik falakról,
pókhálót ejt a mennyezet,
megfakultak nyers szavaktól
a színek. Hajszálereket