Nagy pocakban kis mocorgó,
izgő- mozgó csöppnyi fény,
rugdalózik éjjel- nappal,
úgy ahogy az belefér.

Anyák napi üzenetem,
sírdogálok hűlt helyeden.
Merre vitt a kegyes végzet,
kémlelem a messzeséget.

Kocsi mésszel - ha megázik,
de hosszú az út hazáig!
Sityereg, sutyorog a mész,
füstölög, gőzölög az ész.

Csönd van. Siető léptek átléptek kiálló
árnyékköveket. Évezredeken.
át az út porát verte itt sok esőcsepp.

Túl a réten, túl a nádon,
egy magas domb oldalán,
négy szép gyermek emlékével,
éldegél ott az anyám.

Már idősödő napjaim
Számlálásával jutok be a révben
Nem tudom,messze még a kikötő
Tavasz után nyár jön-e elébem

Az én hazám Magyarország! 
Nem eladó,nem licitálható!
S nem is kell rá foglaló !
Az én hazám csoda ország
Ha mások földjét is elorrozzák

Hangos szóval kiálltok a magasba
Az Apátság fala néma marad!
Nincs már visszhang,ami kiált
Nincs felelet,néma a szád

Mikor nappalba úszik éjszakád,
és a Föld burkában egyet fordul,
reggel napfénnyel mosolyog reád.
ha olykor a bú tölt el álnokul,

Régi-új papjai a gyilkolásnak –
megöltétek a fekete bojtárt!
Karjaitok remegve gödröt ásnak,
hol magyar géniusz valaha járt.

Apró száron nagy fejed,
szép szemeid nevetnek.
Bár a neved szomorkás,
oly bűbájos az orcád,

Mikor az utcán átmegy a kedvetlen,
azt hiszi, bújával ő az egyetlen.

Kiált a Föld vigyázzatok!
Reng hatalmas haragja
A tűzzel,vízzel ne játszatok!
Eljön a bosszúállás napja !

Szűk napjaimból összerakni éveket,
szóval, dallal kitölteni néma hiányt,
elűzni árnyat, mely folyton követ,
kiírni magamból, ami fáj, és bánt.

Tanítottak szépre,becsületre
Villany sem volt,de ők
Fényként jártak,mi fényt követve
Lámpások voltak a tudás mezején

Ha tanítanék
az ékes magyar nyelv lenne
csupán minden eszközöm –
amin a vendég üdvözöl
és ha elmegy, elköszön.

Most minden a halálra emlékeztet –
csak a vég, amit nem tudok feledni.
Rég nem érdekel semmiféle kezdet:
a mindenen túl közelít a semmi.

Elismerést várunk, mert MI nagyok vagyunk.
Pedig minden, amink van a Teremtőnktől kaptuk.