Nem villámcsapás, mi a fát kettétöri,
nem is a tűz, mely a rőzsét felemészti,
inkább folyó, mi a sziklát gyötri,
de a partot halkan, puhán csak becézi.

Benne az, hogy örökké,
nem kőbe vésett néma vád,
hanem a szél, mely a vándornak tán fészket ád.

Még köd takarja a tájat,
laposan kúszik a réten,
olyan, mint egy nagy kígyó
a rémisztő mesében.

Kel a nap, fényesedik a világ,
űzi a sűrű homályt,
az menekül, s égbe száll,
akár egy könnyű fohász.

Vízcseppek csillognak,
apró gyémántok a fűben,
de ők is semmibe tűnnek
a narancsszínű tűzben.

TM

Te vagy a szikra,
melytől kigyúl a néma éj,
vöröslő láva bennem,
mi zsigereimig elér.

Nem egy szelíd szellő vagy,
mi arcom csak lágyan legyezi,
hanem egy vihar, mi világom rengeti.

Vérünk hullámverés,
mi mindent porrá zúz,
erős mágnes, mi hol az égbe,
s hol a mélybe húz.

Hideg és meleg,
szögletes vagy kerek,
bátor vagy fél,
felad vagy remél.

Nappal és éjszaka,
ordít, vagy nincs szava,
háború és béke,
eleje vagy vége.

Kicsi meg a nagy,
olvad és megfagy,
tele vagy üres,
kopár és füves.

Nevem Eszterke, itt állok a réten,
Üveggyöngy lapul két kezecskémben.
A napfényben oly villámlón csillognak,
Ragyognak arcomra, simogatnak.

A szél ott lapul a fűzfabokorban,
Fent a felhők épp megálltak sorban.
A falevelek még meg sem rezzennek,
Pedig ágain madarak ülnek.

Fontos ember lett belőlem,
Mikor iskolaérett lettem.
Kinyílt az iskola nagy kapuja előttem,
Szép hátitáskám a hátamon cipeltem.
Volt abban mindenféle,
Elég lesz, gondoltam, egy évre.
Szorongtam igaz lelkemben,
Mikor az osztályt megláttam, meglepve.
Olyan volt mindenki, mint én, diák,
Cipelte hátán a hátitáskát.

Ha te lennél a szél, én lennék a lomb, 
ha csend lennél, te hallhatnád a hangom. 
Ha álmodban fény derengne az éjben, 
szívem őrizné szívedet... a csendben.

2026. február 11.

Ha hozzád hajol az est, én ott leszek a fényben, 
szemed tükrében ringva, mint csillag a reményben. 
Szívem szavát nem rejti sem idő, sem távolság, 
mert minden dobbanása egy neked írt vallomás.

2026. február 10.

Itt a farsang vége, tél ideje lejár,
Szeretnénk, ha csend helyett dalolna a madár.
Rőzsét gyújtunk, magasan lobogjon,
Hogy a tél tőlünk messze szaladjon.

Más monda is járja,
Törököt űzték ki, aki betolakodott Mohácsra.
Bárányok bundáját magukra aggatták,
Török fusson ijedten, ameddig csak lát!

Olyan vagy nekem,
Mint a lámpa fénye.
Életem sötétjében
Világítasz még nekem
Ott túl a fény özönén.
S hangod sem hallom én,
Mégis világít, mint lámpafény.

Olyan vagy nekem,
Hol tavaszi virágzással,
Hol nyári nagy meleggel,
Hol őszi lombhullással,
Hol téli zúzmarával
Jössz felém, s bántod szívemet.

Szelídül a tél zord lehelete,
lágyabb a hajnal hűvöse,
a nap gyakrabban néz le a tájra,
finoman szóródik a fűszálra.

Fagyba fúlt ágak ébrednek,
rügyeikben suttog az új élet,
csendjükben valami motoszkál,
akár egy újra éledő madár.

TMHadd adjak álmot neked, ma éjjel,
teleraktam örömmel, reménnyel.
S míg lelkembe zárlak magamnak,
nagy szívemmel óvón betakarlak.

S míg valahol mesés tündérkertben jársz,
minden érzékem majd terád vigyáz.
Ringass lényeddel selymesen, halkan el,
addig testem testednek szerelmet felel!