Magány évei ülnek roskadó vállamon,
valami vonz, valami hív, induljak utamon,
kísérnek ugyan még
nyikorgó, rozsdás napok - elindulok.
Egy helyben topogástól én rab vagyok.

Életem láncait most hátrahagyom.

Tarcsay Béla : "Hajnal az erdőn" című festménye ihlette ezt a versemet.

2025. június 1.

TM

Olyan nagyon jó, ha hozzád bújhatok,
nálad megnyugodhatok,
erős válladon a fejem megpihen,
s nyugalom szállja meg a lelkemet!
Két karod féltőn átölel,
mely templomi oltalmat ad énnekem,
boldog vagyok veled, édesem!
Megnyugszik zaklatott fájdalomtól megtört lelkem,
hisz te adsz megnyugvást nekem,
áldás kísérje az életed, kedvesem!

A békés világot akarom,
hol csend vár és nyugalom,
de elrejtik, rá nehezen lelek,
pedig sok helyet felkeresek.

Végül mégis rátalálok,
körbeveszik vadvirágok,
ez más számára láthatatlan,
csak rám vár az álmaimban.

Erdő mélyén egy kis ház,
tornácán róka tanyáz,
padlásán egy bagolycsalád,
alig várja az éjszakát.

Nap szántott barázdát arcára,
hátán hordta puskáját,
kopott ingben, bőrcsizmában
járt az erdőn hajnaltájt.

Korán ment, este hazatért,
vigyázott a vadra, fára,
csendes helyen, elrejtetten
volt egy kicsi erdészháza.

Mama főzött, ételt pakolt,
kendőt tett ősz fejére,
ha készen volt az ebéd,
indult nyomban sietve.

Aki nem akar hallani,
annak hiába kiabálsz,
nem akarja megismerni
a szavak csendes igazát.

Szót érteni vele nem lehet,
hallgathatod visszhangját,
te mondhatod bárhogy,
nem érted a zsivaját.

Nem érdemes ordítani,
a csend legyen veled,
nyugalmad és békéd
ebben megleled.

Mezítláb járok a vízparton,
talpam alatt puha homok,
a csillagok nevetve néznek rám,
ahogy maradnak a nyomok.

Hullám csókol parti köveket,
harmat mosdatja a hajnalt,
csak a víz halk csobogása
dacol a csenddel, madárdallal.

Keresem a szépet,
egy boldog életet!
Keresem a szép szót,
a nekem valót!
Keresem a békés világot,
a nekem nyíló virágot!
Keresem a nyugalmat,
szívemnek oltalmat!
Keresem a vidám énem,
a bennem lévő szenvedélyem!
Keresem a szépséges jövőt,
dédunokáimnak egy tisztább, őszintébb jövendőt!

Huszonöt év - átéltünk egy-s-mást, 
együtt írta szívünk e mesét, 
szavak nélkül is értjük egymást, 
a szeretet lett örök pecsét.

Volt benne álom, és volt vihar, 
de kéz a kézben mentünk tovább, 
ünnepeljük hát közös utunk, 
szívdobbanásunk így szaporább.

A végzet tengerén sodródom a remény tutaján tova, 
egy törékeny alkalmatosságon,
melynek gerendái a sosem volt álmok fájából faragtattak.

Ez a tutaj a csend szigetére tart,
ahol a szavak súlytalanok,
és a gondolatok néma madarakként szállnak.

Ha Jókai könyvét veszem a kezembe,
tudom, hogy nem csalódom benne.
Lenyűgöz a romantikus meseszövése,
tudása, hazaszeretete.
Soraiban a magyar nemzetet látom,
hőseire felnézek, nagy betűs emberek, tisztességesek.
Bármilyen nehéz egy életkörülmény,
ők lelkileg tiszták, győztesként kerülnek ki.

Lépted alatt avar zizeg,
napfény csorog lombon át,
erdő mélye titkot mesél,
szél dúdolja dallamát.

Hegyen túl a völgybe nézel,
madár száll a kékségben,
csendes hegyek ott pihennek,
hósapkával békében.

Patak surran, követ görget,
fűben hever a gondolat,
ember itt csak boldog lehetsz,
távozzon el a harag.