A Szél gyermeke lettem, Ő lett a mostohám.
Ide-oda dobál és szemembe fújdogál.
Hogy porszem vagyok, elviseltem rég,
De úgy felkavar, felkap néha a Szél...

A Szél, mint hóhérom Ő énnekem,
Kötelet lógat nyakamba szüntelen.
Fojtogat levegőm, nyakam szorítja a lét,
Szöknék előle, de utánam ered, üldöz a Szél.

Lelkemben hűs árnyak... megnyugodni kéne!
Átölelni magam, kimenni a fényre.
Kivinni szívemet egy virágzó rétre,
Eltemetni ottan reménynek, békének.

Meghalni kéne százezer átkon,
Mi túlontúl vitt már, túl, minden árkon.
Oly mélyre tapostak, süllyedni kezdtem,
Mire feleszméltem, össze-vissza vertek.

Halált üvölt a csalfa élet,
tátongó szájába belenézek.
Fogatlan napok csacsognak,
csúf vagyok élő halottnak.

Cafatokra tépett a zord idő,
de nyitva van még a temető.
Benne táncra kel a pillanat,
szeretője lettem magamnak.

Viharral, széllel megjött az eső,
az életet adó, éltető,
égből ömlő eső.
Hetek óta tart a kánikula,
lassan minden kiég,
cserepes a föld,
már ő sem bírja.
Odalesz a termés,
se fű, se virág,
megváltozott ez a világ.
Eltűnt a négy évszak,
nyáron forróság, trópusi meleg van,
a régi havas tél már rég elmaradt!

Gabi Lajcsi
hami fagyi
Matyi pacsi
party pajti.

Öcsi löki
feje töri
köszi nyögni
Öcsi szökni

Tesó üti
magán ügyi
tuti bünti
nuku süti

Anya zsűri
messze küldi
újra sütni
együtt ülni

Ahova nem hívnak, oda nem megyek,
csalóka álmokat nem űzök, kergetek,
kerülöm a sivár, puszta helyeket,
jártam arra régen éppen eleget.

Virágos rétek, napsütötte dombok,
égig érő fákon zöldellő lombok,
patakok, kis tavak, rétek bársonya,
testem nyugalma, lelkem temploma.

Sűrű, sötét éjjelen
lóg az ereszen,
szárnyával takarózik,
lassan himbálózik.

Rovarok a fényben
csillannak az éjben,
kettő szárnycsapás,
egy röpke villanás.

Megvolt a vacsora,
bár nem nagy lakoma,
becsomagolva alszik,
csak cincogása hallik.

Várok egy mondatot.
Hosszú évek óta már,
Sodor a szél, csak egyre tovább.

Templomok, keresztek, fogadalmak,
Imák és hosszas elmélyedések,
Lesz-e még egyszer az a holnap?

Kegyetlen hőség után,
Ömlik rám végre a hideg hó,
Jól vagyok már, készen állok bármire.

furcsa álmot láttam tegnap éjjel
virágok feküdtek szerte-széjjel
margaréták, rózsák és ibolyák
illatukat csábosan ontották

nem is értettem, merre járhatok
ilyen sok szépséget hol láthatok
vajon hol van az a csuda világ
ahol földön terem a boldogság

BÉKÉT a világnak, az embernek,
a Föld minden teremtményének!

Ember, te Isten teremtménye,
Nézz önmagadba, nézz fel az égre!
Mit tettetek a világgal?
A természet csodájával, ember önmagával!

Nem volt elég még a háború pusztítása?
A sok szegény nyomorult, s árva?
A Föld küldi jeleit,
S te nem figyelsz rája!

Minden zene egy emlék,
minden dallam, minden hang,
az is, ha este megszólal
a templomi kisharang.

Gyerekként jelezte az időt,
gyorsan futás hazafelé,
mire elhallgat, utolsót kongat,
érjek is a kapu elé.

Nem volt óra, sem telefon,
de tudtuk mindig, mennyi van,
ha megérkezett a déli busz,
az ebéd asztalon, fiam.

Vadvirágos réten sétáltam álmomban az éjjel.
Csodálatos illatuk szállt felém a légben,
bárányfelhők kergezőtek az ég kékjében.
Fogtad a kezem, el nem engedted,
szerelmes szavakkal a napom szebbé tetted.
A délelőtti nap simogatta lelkemet,
te lágyan átkaroltál engemet,
boldogság érezni szíved dobbanását,
a szerelem fellobbanását!

Rajtam kívül már csak a Jó Isten tudja,
egyedüllétben mennyire fázom.
Gyötör éhség, szenvedés. Hol vagy barátom?

Tehetetlenül, messzire tekintenek
a madárszemek. Elérhetetlen
már a fészek, s életem. Mi lesz énvelem?

Vázában tavasz s a teraszon már másik
terítő, tiszta. Kiesett madár
nem zavarja a kávé illatát már.

Július van, hőség, hová is bujhatnék!?
Gyönyörű, örvénylő Duna, hozzád sieték.
Csodás csend ölel át. A természet éli megszokott napját, mit csak akkor láthatsz, ha itt kicsit megállsz.
Hal csobban magasan, szúnyogebéd várja, míg ő a sirálynak lesz pompás lakomája.
A természet törvénye, nincs ellene tenni, az élet körforgása, nincsen ebben semmi.

Forró nyári este,
szívem
a szívedet kereste.
Messziről egy halk dallamot
hoz a lágy esti szél,
ez a dal, kedvesem, most rólad mesél.
Oly szép volt a pillanat,
bár féltem,
hogy elillanhat.
Amikor szemed csillogását megláttam,
tudtam,
hogy erre a percre vártam.
Megbabonázott a tekinteted,
örökre szívembe égetted!

harminchat fok még mindig éjszaka
az ágyam olyan, mint a kemence
eljött a hőhullámok évszaka
ekkor kell a hűsvízű medence

nem élvezem a meleg ágyfürdőt
ruhám leveszem, nem bírom tovább
lecserélem a vizes lepedőt
légzésem is egyre csak szaporább