Hallgat az ég, és hallgat a föld,
nincs semmi hang, csak a végtelen csönd,
a szél megpihen, az idő megáll,
a lélek most önmagába száll.

Egy sóhaj rebben, messze szárnyal,
emlék jön egy régi tánccal,
a fény lágyan a földre hull,
s a szív lassan elcsitul.

A Duna csillog, mint egy ékkő, 
víztükre szürke, mégis élő. 
Kavicsok között lépdel a csend, 
a partra a szél faágat csent.

Fák hajolnak, intnek a napnak, 
a szélben sóhajok maradnak. 
Egy pad, egy árnyék, egy gondolat, 
még a part is most néma, hallgat.

2025. október 16.

Kimegyek ma Hozzád,
szívem a fejfádra teszem,
ott is hagyom, hogy érezd,
örökre itt leszel velem.

Az ősz elszáradt szirmait
hordja még a szél apró,
sárgás emlékeként a múló időnek,
s csak Neked mesél.

De a temetőkapun belépve
az idő hirtelen megállt.

Nagyszüleim, Ti drágák,
mikor elmentetek, lettünk félig árvák.

Ti vagytok, akik egész életben csak a szeretet
s a becsület útját járták,
s cserébe tölünk csak egy őszinte mosolyt, az ölelést várták.

Ti vagytok ma is az élet,
bár mosolyotok s csillogó tekintetetek szinte már semmivé lett.

Nyitva áll most is az a temetőkapu,
s én itt vagyok melletted megint,
drága, édes anyu.

Felmegyek a mennybe ma érted,
eddig egész életemben úgy tettem, ahogy kérted.

Csak vártalak vissza szépen,
mint napsugarat a fűszál a reggeli harmatos réten,
de Te nem jöttél,
fenn maradtál a csillagos égen.

Hajnali harmat könnyeivel búcsúzik a nyár,
az októberi ősz már belakta
a határt!
Lassan kel fel a nap, gyengül az ereje,
de talán délre felszárítja a harmatos füvön gyöngyökként szétgurult könnycseppeket!
Búcsúzik a nyár, hisz a felkelő nap fáradt sugara még ad simogató meleget,
élvezzük ki minden percét, amíg lehet,
mert korábban jön az est,

Aranyszínre festette az ősz
az erdőt,
beszívom a csodálatos friss levegőt!
Avar borítja a fák alját,
egy-egy hulló falevél a vállamra szállt!
Csodálatos színekben pompázik az őszi erdő,
hisz a fák  levelei az arany színtől,
a barnán, a sárgán át és
a bíborvörös színig izzik,
itt-ott a fák hegyén és lent az avarban.

Palotát szőttem magam köré
árvalányhajból, pókfonál selyméből,
fecskeszárny röptéből, tücsök ciriplésből,
hét torony őrizte,
tégláját harmat s hópehely ötvözte.

Életöröm töredékpercei adták belső fényét,
és távoli csillagok ragyogtak összetört tükrében,
megsokszorozódva, mintha még élnének.

engedd, hogy nézzelek,
míg szemed bogarában
lelkedre lelek,

engedd, hogy nézzelek,
míg arcvonásaid árkában
el nem tévedek,

engedd, hogy nézzelek,
míg szívembe nem véstem
minden rezdülésed.

2025. szeptember 28.

TM

Alig múlt tizennyolc,
a zubbony lógott rajta,
vézna fiú, az apja motyogta,
gyere haza, ölelte az anyja.

Vitték, kellett a katona,
üres volt a lövészárok,
árván álltak a fegyverek,
nem járták a haláltáncot.

Ment a fiú szótlanul,
por lepte be kabátját,
árok mélyén nem lelte
gyermeklelke virágát.

Szállnak a darvak,
odalett már a nyáresti fülemüledalnak.
A magasban szárnyukkal hűvös szeleket kavarnak,
az erdőt járom, s hallgatom hangját a mesélő őszi avarnak.

A mező szürke könnyeket iszik a reggeli dérből,
lelkem, mint meghasadt szív, félve néz vissza a darvakkal együtt szállva
a borús őszi égről.

vannak oly utcák
fájdalom kövezte kő -
messze kerülöm

vannak oly házak
jaj, vissza már nem várnak -
romjain virág

vannak oly szívek
a rétre táncba hívnak -
’s elmállik a kő

****************

Mi az emlékezés,
ha nem imádság?
Számvetés és hála.
Az értelem megnyílása.

Életre kel egy különös fény,
és meglátod,
mi volt az ok és a cél.

Mert minden előtt, és minden mögött,
minden alatt, és minden fölött,
ott állt az Úr, a Teremtőd.

2025. szeptember 22.

TM