Elment tőlünk, Hozzád szállt fel,
szárnyain szenvedése volt a jel,
röptében lelke nem érte a Földet,
ölelő karodban remélt menedéket.
Szorítsd őt szívedre, Mennyei atyám,
így enyhíts szívünknek végtelen fájdalmán!

2025. augusztus 18.

TM

Sokszor annyira szeretnék mindent elengedni,
gondjaim fölé szállni, önmagamat föntről látni.
Az ember mindig utakat keres,
eltéved, mégis inkább tekereg,
talán fél attól, ami egyenes.
Titkok lapulnak életünkben,
mélyre ássuk egy átsírt éjjelen,
de tudjuk, azon a napon, mind felszínre törnek,
és már nem számít, ki mit hazudik nekem,

Ha az erdő nyugovóra tér,
a patak is csendben ringatja magát,
a hold ezüst takarót terít a földre,
és szellő simogatja a mohát.

Minden levél álmot sző,
az éj minden rezdülést vigyáz,
minden lélek megpihen,
csak a fáktól hallik a suttogás.

Mint hajnal fénye, úgy lépsz életembe,
titok szőtte álom, vágyak szent kegye.
Szemedben csillag, tűz és végtelen,
mosolyod kortyolom mézízű éjeken.

Lépteid halkak, s mégis villám bennem,
érintésed forró, s lángra gyújt a csendem.
Ismeretlen asszony, vágyamnak  temploma,
szívdobbanásom lelkem kéjes otthona.

Forró nyár volt, augusztus hete,
Udvarunkban ott magaslott a sok búzakéve.
Szüleink Budapesten orvosnál jártak.
Bepöfögött egy traktor,
Cséplőgépet húzva utána,
Munkások nekiálltak a munkának...

Hol a hajnal gyöngyöt hint a fűre,
lágyan sóhajt a langyos szél,
ott rejtőzik a tündérkert,
és csak a csend mond mesét.

Virágok szirma csillagfényű,
pázsitja a puha álom,
selyemszárnyon libben a fény,
madár dalol minden ágon.

Mint hajnal fénye, úgy lépsz életembe,
titok-szőtte álom, vágyak szent kegye.
Szemedben csillag, tűz és végtelen,
mosolyod íze mézforró éjeken.

Lépteid halkak, s mégis villám bennem,
érintésed tűz, s lángra gyújt a csendem.
Ismeretlen asszony, vágyamnak temploma,
szívdobbanásom lelkemnek otthona,

Ó, Istenem, hallgasd meg fohászomat!
Védd meg magyar néped, hű alattvalóidat.
Mert elszabadult a borzalom pokla,
Háborús fenevad zúdítja ránk kínokat.

Életem nélküled magam előtt is rejtély,
hullámzó tengeren sodródó csillagfény,
tükörképed maradok örökre,
ez a néhány sor itt papírra vetve
semmiség, mert nincs szó arra a szeretetre,
ami átjár és lélegzik összekaristolt szívemben.

Rejtelem, mi vonzott?
Mélyreható tekinteted,
vagy halkan szóló harangok
jeleztek lelkemnek?
Mintha már átéltem volna
ezt a történetet,
egy kislány álma volt,
ami megvalósult,
mert értem szerettél,
azt szeretted,
aki vagyok,
lágyan kézbe vetted
megfáradt kezemet,
és nem éreztelek idegennek.

Eljött idén is a szeptember,
sárgulva hullanak már a falevelek.
Rövidülnek a nappalok,
de hűvösek az esték
és a hajnalok!
Ködpárásak a hajnalok,
még melegek a nappalok,
még ontják virágaikat
a muskátlik és az őszirózsák,
de a gólyák és a fecskék már gyülekeznek
és rövidesen messze szállnak!

Miért vágyik az ember
egy kedves szóra,
egy biztatóra,
egy odaadóra,
egy jó szóra,
egy megnyugtatóra?
Egy szóra:
SZERETLEK...
Miért vágyik a test
egy gyöngéd ölelésre,
egy puha érintésre,
egy kedveskedésre,
egy kis szeretgetésre,
egy suttogó becézésre?
Egy szóra:
SZERETLEK...