Kölykedzett a kutyám, micsoda
szégyene ez e fajnak!
Idegen vért kevert ez a
magyar vizslafajzat.

Hiába tudtam, egyszer így lesz,
A győztesből válok majd vesztes,
Szerelembe voltam szerelmes.
Eltűnt régen minden büszkeség,

Megtörtént? Igen, ez valóban megesett,
Mert csodák még most is léteznek.
Nem messze, csak hétezer kilométerre
Élt egy kisleány, Tess a neve.

Volt egyszer egy gyönyörű,
Fehér bőrű kisleány.
Szőke fürtjein táncolt
A szikrázó napsugár.
Szeretet a szívében

Felszabadult lelkem,
Sötétből bújt elő.
Kíváncsi a Napra,
Mely korán felkelő.

Londonból érkezett ez a kis történet,

Non, non, non

Háborúból jött, megjárta a poklot,
Lelke mélyén mégis a remény lobogott,
Talán egyszer, végre, ő is hazatér,
Családja várja már és nem a csatatér.

Néma harangok !
Mi történt veletek
Talán szomorúságban
Tört meg szívetek
Megrepedt testetek?
S gyászba borult Európa
Egy átok súly alatt ?

Megemlékezés június negyedikéről

Már nem hittünk, kevés volt a remény. 
Négy hónap bolsevizmusában éltünk. 
Az oláh ordított, minden az enyém! 
 

Nem másért: értetek.
Mit más ért: értitek?
Egymásért kértelek -
hagyma: sért. Sértelek?

Magyarok! Átkozott időben élők!
Emlékezzünk meg magunkról –
találkozzunk egy eszme-tisztáson!

Úgy látom éjszaka van,éjjeli sötét
Hol nem látszik a derű,s az ég
Nem találjátok az utat hazafelé
A kín ,a küzdelem itt mindenkié

Hirtelen megdobbant a szívem,
És hevesebben kalapált.
Nem tudtam, de mégis éreztem,

E napon nem vesztek erőt –
e nap a miénk, a jóké!
A Világ kezdete előtt
már ez volt a sóhajoké.

Igaz, hogy tegnap (június 1-én) elkezdődött a meteorológiai nyár - bennem még a tavasz hangulata játszik jókedvű részeget. A versem pontosan akkor született, amiről szól. Fogadjátok szeretettel:

Történt egyszer oly réges-régen,
Jó Artúr király idejében,
Hogy az ifjú Artúr királyt,
Kirobbantva csúnya viszályt,