A kép nem engem ábrázol, a vers nem rólam szól, rólatok.

Mikor a sínek sehová nem vezetnek,
és elcsitul a gének halálos harca,
boldogok azok, akik már nem érik meg,
világunk hogy ítélte magát kudarcra.

Erdély –lélekharang a mélyben

Megkésett hév és elragadtatás,
a meztelen szótövek, pőre ragok,
a rím az omló végeken varázs,
e bájos cella foglya maradok.
Bársony-szóból érik a gondolat,
majd őrzően fölébe tornyosul

Kerestelek,de nem talállak
Kérdezhetem az alacsony felhőtől
A hidegen fúvó széltől

Mint az ágak között feszülő hártya,
ki láthatatlan a megváltását várja,
ugyanazt a konok percet taposom,
néha árnyéknál is sötétebb sorsom.

...búcsúzom Tőletek...

Odakinn a világ dermedt és fagyott,
kopott lepelre írom le napomat,
mely a tavaszban majd édessé olvad,
jégvirág nem díszíti ablakomat.

Szűk napjaidból összerakni tág éveket,
szóval, dallal kitölteni a néma hiányt,
elűzni az árnyat, mely folyton követ,
és kiírni magadból, ami fáj és bánt.
Figyelni, lesni amint egy magzat kis szíve,

Micsoda telek úsznak havas múltunkban,
mily forró nászok, fekete gyászok.

Rövid szürke kabátban, a sarkon ácsorog
A rendőr arra sétál, meglátja, rámorog
Nem érdekel, az éjszaka,
hol és mikor, hogy érsz haza.
 

https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=cW2YhHAot6I

Megissza a kávéját először,
aztán lassan, megfontoltan rágyújt,
majd ránéz a repedt, koszos tükör,
látja, az arca színe már a múlt.
A ház elé a kukát kihúzza,
összenéznek a szomszéddal vadul,

/Erdélyi kirándulás emléke/
Nem hoztam vizet az Olt vízéből                         
Nem láttam a Szent Anna kápolnát
Nem csónakáztam a Gyilkos tavon
Nem láttam búcsús sátrakat  

Hozzám tartozol
Mint fűhöz a harmat
Mint naphoz a fény
Mint fához a levél
Hozzám tartozol
Mint zivatarhoz
A villám
Mint virághoz az illat
Mint édes mosoly

Elővéve sí, a szánkó,
nyugatról ciklonok jönnek,
majd fúj a szél, szakad  a hó,
köszönhetünk reggel ködnek.

A tél tovább marad velem,
elkísér majd útjaimra
tolakodva, a kertekben
néki táncol a szél  ringva.

Iszapba bújt csiga, kagyló,
jégpáncél van a szíveken,
a fán didereg a tapló,
ezt az időt nem szeretem.

Egy láthatatlan kéz megmutatja majd utam,
lépek átbukdácsolva vétken és bűnön,
mert valahol lényem mélyén jó voltam,
mesémmel az angyalokat elbűvölöm.
Elmondom nekik, mily boldog a földi lét,