Petőfi Sándor a sírodat ássák –
hol elföldelnek, máskor meg kibontják.
Csontjaid halmán új tudományt szőnek –
pro-kontra bandák túrják szemfedődet.

Mondd: meghaltál-e véres Segesvárnál,
mint hogy kívántad: harcban, mit vártál?
Muszka szuronytól, vagy orv osztrák tűztől?
Miért nem lettél egy a sok űzöttből,

Kidőlt,bedőlt kerítése
Nád a tető,szél megtépte
Elhagyott a tanya háza
Gazdája vajon útját hol járja?

Ó nagy költője a nemzetnek
Hányszor támadsz fel
Hányszor temetnek

Igen zavaros a hajnalok szeme,
ömlik reám a kétes szenzáció,
rossz már a ritmus, és hamis a zene,
hazudik az írás, a kimondott szó.

Csillagsátor alatt ülök,
s bámulom a végtelent,
megpróbálom felfogni, hogy
életednek vége lett.

Forrón tűz a nyári nap koronája
Szinte perzselőn a határra
Búzatábla ért kalásszal sóhajt
Mikor jő a szellő,mely enyhet ad

Drága Múzsámnak köszönettel az inspirációért, mely arra késztetett, mint próféciát, megírjam e balladát!

Kicsi gyermek ,hogy szalad az idő
Egyet alszunk,s egy éves már ő
Szülei szeme fénye,család drága kincse
Mosoly arca csak úgy ragyog

Ahogy múlnak az évek, én is érzem, 
mintha két énem volna. Az egyik 
tartja magát . A másik könnyezik 
a legkisebb szóra, s emlékezem.  

Ha nem lépek ki többé kertemből, látom
innen is már messzi földrészek, országok
rongyos szőnyegét, azt még amire vágyok,
minden enyém, nem kell a mákony, az álom

Egyik kezem a kilincsre ijed
a másik a kezedet fogja,   
hallgatásunkban él vágyunk,
és nézzük egymást fogvacogva.

Nap ontja melegét
Száraz a föld,a rét
Felhő nincs az égen
Szomjazik minden
Virág nem nyílik a réten

Én már csak zizegek, a világ helyettem
morajlik, de ez a szem, arccsont és e száj,
hang belém ivódott, sohasem feledem,
mert lényed hárfája csak nekem muzsikál.

Lágy lebbenő szoknyád és a nevetésed
átring a jelenbe, kései nyaramba,
életem porába kőbetűket vésett,
révedek Terád és egykori magamra.

Meleg levegő zizzen,ragyog a határ
Búzavirág,pipacs
Margaréta,szarkaláb
Nyílik a búza tábláinál.