Ibolyakék ébredésben
nyílik a tavasz

Tavaim partján, nádasok szegélyén
szomszédjaim a legelésző őzek,
erdők sűrűjét hiába keresném,
itt csak árva, szomorú füzek nőnek.

Ha uralkodni akarsz, a népen
vedd el ünnepeit, a múltját.
Töröld ki a hazaszeretetét,
s ne kötelezd a nagy tanulást.

Hallod,susog a nád!
Valaki jön,valaki itt járt
Csobban a víz,hajlik a nád
Hany Istók emléke szívünkbe lát
Hanságban él a monda világ

Készül minden körülöttem, 
az időt nem sietteti semmi.
A vajúdó csendben, 
és a rügyben kimérten 
moccan valami. 

Mennyire szeretlek
- mert voltál nekem - mert olyan voltál, amilyen voltál
- mert szorítottál - mert elengedtél
- mert megríkattál - mert  megnevettettél

Sose késő fölfedezni
a felhők mögötti napot,
az érkező hangok
mögött az embert, 

Sötét szobámban még alszik a félhomály,
de már az asztalon csillan valami fény,
tán mosatlan tányér, vagy egy törött pohár,
a reggelem nem dúsgazdag, nem is szegény.

Lásd meg a ragyogó napot
Érezd a szellő fuvallatot
Örülj a virágos mezőnek
Az ég tiszta kékjének
Az erdő rengetegének
A madár zengő énekének

Plázacicák beszélgetnek
a semmiről

Még élsz, és rád süt a nap.
Madár rikkantja ijedtségét rád,
napfényről beszél, és kiabál
a vakember, és a süket
a tűrés határán zenét zabál.

Száz éves Jencike   / Eugénia /

Fehér cipők sétáltak hajdanán
Hagyva nyomokat a lágy fövenyen
Zizeg és sziszeg a homok lazán
Betemetve minket is könnyeden

Ez az én csapatom, fény a két szemembe,
Szeretet és jóság, rosszal átellenbe.
Édes suttogással elsusogott óhaj,
óda magasztosság, lelketekből szólal.

Lassan eljön a tavasz
Pattannak a rügyei a fáknak
Szívemből búcsúzik a tél
Örülök a lágy napsugárnak

Ildikónak

Ütem, zene, dal 
 kacagás!
Gondolataimon
túl létező varázs

A búcsúszót nem én találtam ki
--magával hoz mindent a születés--
ha panaszom van, a szó fölfedi,
de az értők száma oly kevés.