A tájra terítette az ég éji subáját
Csendben hallod a bagoly huhogását
Leszállt az éj a csillagok honából
Elpihent a magány,elég volt a mából

Töredékek 1.

Tán meggyötört öreg az Isten
de tavaszt megújulást ígér
hideg ködökön át is érzem
a fényét melegszem tüzénél.

Búzát vetek az égre,
felhőket a zöld rétre,
szivárványra virágot,
sosem látott világot.

Nagyapám kunyhója

Szőlő-földünk szélén boglyas kunyhót
ringat a völgy. Csöndes ölében
álmodik a múlt, mögötte kövecses
                                 

Ildikónak

Életünk mámor-virágos mezején
őrzöd vággyal csókolt számat,
mellé, nyitott életem tűzöm én
szívedre csöppenő vallomásnak.

Már megint elcsavarogtam az éjben,
kibújtam a lyukas kerítésen,
de reggel Hozzád visszaballagtam,
otthont keresek Nálad, magamban,
a ragaszkodásom halhatatlan. 

Itt a farsang vége,tél ideje lejár
Szeretnénk ha csend helyett dalolna a madár
Rőzsét gyújtunk magasan lobogjon
Hogy a tél tőlünk messze szaladjon

Csak a lényeget szeretem  leírni verseimbe.
Mintha kezemet fognák a betűk,
s velük kutatom, hová lett eredetük..

A cigaretta lassan mérgezi a testet,
és észre sem veszed, hogy birtokában vagy.
A szerelmi érzést fátyolként takarja.
Szép lassan nem kell más csak a cigaretta.
S hol van már az akarat?

szonett

Boldogan átölel, két szeme ragyog,
könnyed lehelete, virág illata.
Lelkéből fakadva, lángot szítana,
nesztelen suhan, száll, mint az angyalok

Riport.

Védve mindened, csak a menekülés lenne,
de, Európa útján már nincs út, hová, merre,
nincs semmid, csak a menthető puszta életed--
mára a létbe-keserített fájdalom jutott neked.

Künn dalol a hideg szél
Mégis egy kis lányról mesél
Aki a mai napon született
Szívet –lelket megörvendeztetett
S felnőtt a gyermek
 

Magamban mindig tereket hagyok,
hiába izzaszt nyár, szorít a tél,
bennük él még Anyám, ki rég halott,
és szól hozzám, ha hallgat is mesél.

A Föld vakvágányra tért
Sebesen fut a vég felé
Sikítva kiált a nép
A veszedelem mindenkié

A tévedések sorozata az írás!
Vajon ismerős Nyírő József név?
"Tisztelet az ősöknek" , s kell még a tömeg,

A pávák tolláról, a faluk, és a városok zsugorodó 
életéről mesélj egy képpel, mert szellemileg is szegényedünk
--világviszonylatban, észrevehetően, beteg testű,
sértett ég alatt, fogyunk, és kapkodunk. Lányaink

Foszlanak az álmok

Ma korán hasított belém a hajnal,
mint éles kés az avasodott vajban
riasztott felismerés, a fájdalom,
már nem csak érzem, de biztosan tudom,
nem ilyen telet, februárt akartam.

Kergettem egy őszi falevelet
bíbor színben, sombokrokon át,
mint a szél , de összekeveredett.
Hiába kutatom, nem találom már