Nyárfa meg a boróka
madárkáim otthona.
Bokor ága mocorog,
rajta hány láb toporog?

A szél virágokra
bontja a napot...

Mikor a gyermek
Szomorú arccal néz feléd
Mikor feléd nyújtja sovány kis kezét
Mikor a nincs ül tort az asztalon
Szívében megnő a fájdalom

Amióta ember él a földön
Hatalom ,kincs sokat ér
Harcol az ember ember ellen
Az óhajtott,megszerzett kincsér

Fénybe öltözött
hóvirágok szirmai
tavaszillatban

Az utcán indulatokat gyűjt március szele.
Életet kiáltó vér színével róják koponyák
börtönébe, amit embernek tenni nem szabad!
Idő szélén élők értelmük falán gyűlik már,
hangosodnak értelmesen az elmentett szavak...

Ó március,te kikeleti varázs
Ragyog a fény csábítva int felém
Érzi e a szíved,amit én
Új életre kelt március reggelén

Tavasz tündér lágy uszályát
Teríti az égre,
Szél úrfi rajt nyargalászik
Föl-alá kedvére.

Kétségbeesetten ragaszkodtam hozzád,
idegszál indáim kapaszkodtak beléd,
idő múlásával nyújtózó távolság
húrja egyre feszült borús lelkem egén.

Eldőlt sorsom, az Isten kezében,
Ő döntheti el, hogy milyen legyen.
Ijedten néztem szét a sötétben,
S reménykedőn adtam át szívemet.

Mint a halálra ítélt, kit börtön zár,
kit fogva tart idegen eszme, érdeke,
mint az elítéltek, úgy záródtunk be
határok, idegen népek "szégyene"
közé. Forrongó világ sodrásában,

Ablakomra néznek a fenyők.
Vidámak, és olyan szendén
köszöntenek tavaszom reggelén.

Hazánk egén felragyog a szivárvány
Mint piros-fehér-zöld kokárdán
Ünnepre szólít felrázva bennetek
Ne aludjatok,emlékezzetek !

Ildikómnak, névnapodra.

Megszedték már magukat
Tele zsebbel futnak
Viszik a koncot
Nagy győzelemmel

Reggel korán felébredtem
Két márciusi nap is ragyogott nekem
Az egyik az ég peremében
Fürdött korongja a tó vizében
Csillogott millió sugár lánya
Ami a tó vizén táncot járta
Feketerigó füttyentett nagyot

Már ezer éve hogy zsibbad a vállunk,
pusztulunk, és hullunk fél ezer éve,
próbára tesz minket elvadult korunk,
fogyatkozunk, apad a nemzet vére.

Madarak dalára
ébred a táj.