Csendesült a puszta nyári léha násza:
enyhet fúj a szellő holdas éjszakára.
Merül már a nap is – narancsszínnel ámít,
fölé kúszó felhő arany ködben ázik.

Ó, a Sátán, hogyha mámorozna kedve,
rákíván földmélyi éjfekete nedvre:
nyakló nélkül inná a kőbe szűrt nektárt –

 Egyszer a kertünkben télvíz idején összevesztek a cinkék és a verebek, hogy a madáretetőben lévő magok kiket illetnek. Mindegyik madár azt hitte, hogy csak övé a finom eledel, amit reggelente kiraktam nekik.

(Kép forrása internet)

Éjben kelnék át Véled a holdfényfolyón
Sejtelmes ezüst habok nekünk csobognak
Én plántáltam beléd remény-illúzióm
Esőcsepp könnyeim megőrzöm magamnak
Átkelnék hegyeken szurdokon szirteken

Csíksomlyó a székelyek Mária kegyhelye
sokak által kedvelt búcsú- s zarándokhelye
hol Jóisten mondá: a világot felosztja,
s a nemzetek közötti civakodást oldja.

Engem a bűneim megelőztek –
vádolt ősök követték el őket,
s rám testálták örökül – vezekelj!

Cseresznyefa faggyal hált –
minden titkot angyal lát:
szégyenében elpirult,

Az öregasszony már hónapok óta magányosan éldegélt. Célja az életben nem igen akadt.
Az élet mozgalmasan telt el felette. Gondolataiban merülve, szótlanul ült a szobájában.

Az életünk lesz a leghosszabb epizód
Határa a felfoghatatlan végtelen
Ad hazát otthont sok rosszat kevéske jót
Hogy valami legyen azért a kezünkben
Ha kiteszem szívemet lassan elvérzem

Lásd meg a ragyogó napot
Érezd a szellő fuvallatot
Örülj a virágos mezőnek
Az ég tiszta kékjének
Az erdő rengetegének
A madár zengő énekének
A jószívűek szeretetének

Székkutasnál túl a síneken
egy árva szélmalom sötétlik,
mint Gulliver szelíd gombája:

A visszavonuló magyar hadak inkább a pesti (vagy miskolci) út vonalán elterülő falvakon mentek keresztül.

Egy nagyobbacska Nephila pók,
szőrös hasú és kissé pufók,
egy nap békát fogott,
mérgében dohogott,
úgy látom, ma éhen maradok.

Mit nekem Szentlélek,
mit nekem papok,
ha perceket kapok,
hol mesében élek?

Néha
méla
perceimben –
rejtőzködő berkeimben –