Az ablakom nem zúzmarás,
Csupán az eső ver kint szép csöndesen.
Nincs tél, melyre mondjuk: csodás.
Csupán a sár, rút dagasztó förtelem.

Kitágult már így a világ,
szabaddá vált a lelkem,
annak ellenére mondom,
hogy már hamuvá lettem.

Na jó, most aztán tényleg dühös lettem!
   Napi szinten olvasom, hogy nyugdíjkatasztrófa közeleg, mert a magyar állampolgárok nagy többsége nem gondol a jövőre, nem tesz félre nyugdíjas éveire némi pénzt. 

Mesélek a csillagokról
Forró nyári ég alatt
Göncöl szekéren ülve
Száll repül a gondolat

Őstermelő költő lennék,
magyar ugar poétája.
Karácsonyra verset tennék
minden díszes fenyőfára.

   Nagyon régen történt, de mai nap is emlékszem, arra a régi-régi karácsonyra, mikor jó apám elment az erdőbe, hogy egy szép nagy fát hozzon nekünk. Meg is hozta és boldogok voltunk, hogy milyen óriási  karácsonyfánk lesz.

Ugye nem baj, nem nagy vétek -
szeretném, ha szeretnétek!
De jó lenne: gondolnátok,
ahogy én is folyton rátok!

Megint én rontom el a Karácsonyt –
ez nálam már ősrégi hagyomány.
Mert ahogy eddig, most sem hagyom ám
szó nélkül – bár lerágott, talált csont –
új kufároktól hangos a templom,

Ballag a vén sőre, kíséri a paraszt,
Nehézkes a léptük, míg az eke siklik.
Le a földre bámul, melyből vékony araszt
Fordít föl az eke, amíg a nap izzik.

Csöndre szelídült
a téli ég

Hányszor hallottam,
harangunk zúgását,
ahogy jelezte a délidőt,
vagy a misékre hívását.

  A történet szereplője – nevezzük Zsófinak - sok évvel ezelőtt, egy híres, patinás iskolában dolgozott. Aztán férjhez ment. Három és fél év alatt született három gyermeke, így nem kellett sokáig gyesen lenni…

Hatéves korától táncol. Klasszikus balettet.

A legjobb szándékom ellenére is visszájára sült el a kapanyél a kezemben:úgy vagyok itt köztetek, mint aki láthatatlan.

Ezek ők, kik
futó szélnek
fiút szülnek
rágalomnak

Mint aki a Mérleg jegyében született
Mezei István

Eljött az utolsó hava az évnek
Lelkem beöltöztettem
Várakozó szépnek
Örülök a reménynek
Melyet szívem óhajtva vár