„Ezernyolcszáznegyvennyolcadik évben letekintett a Jóisten a földre…” Igen, letekintett, ahogy mindég a földre tekint, és talán csodálkozik teremtményein, az embereken, akik sokszor a rájuk ruházott szabad akaratukat arra használj

Kiskertemben kinyílott a hóvirág,
mától kezdve nyakamon a jóvilág,
tillárom…

Túl az operációs tengerin,
a sörösüveg hegyeken is túl,
ahol kurtafarkas a kismalac túra:
hol volt, hol nem volt diktatúra.

Kidőlt,bedőlt kicsi ház,
omladozó fala
Látszik rajta szebb napokat megélt,
szorgos volt a gazda
Kerítése fonott fűzfából,

Epi Lep? Szia!
De Presszió vagyok.
Ismerjük mi egymást,
s merünk is ám egy, s mást…

Szívem alatt hordom
szívdobbanásod

Kissé ars poétikusan

A hallgatásból most, végre kilépek,
Mint egy gond gyötörte ember, halandó,
Tolakodnak jó és rossz napok, évek,
Torkomat karcolva gyógyítja minden szó.

Tavasz érlelt eperízű vágyak
kapcsolnak a fogható jelenbe.
Íves, combod leomló oszlopán
őrködik szemem - csodát figyelve

Leszűrtek.
Akár egy sajtár
meleg tejet hajnaltájt,
amikor már adakoznak
az istállóban a tarka tehenek
és közben harsog a jászolból

Vörösiszap:
neoKolon-tár!
De – dobzse – vecser.

ÉrZik-a népek:
fáZik-a Föld.
ŐrZik-a képet:
vérZik-a zöld.

Felragyogott a nap az ég peremén
Mégis fagyos tél van,hideg tél
Kemény jégpáncél takarja a tavat
Hollók kárognak fákon,s alatt

Megszokott és mindig új utakon járunk,
Reméljük, megleljük magunk, a világunk,
Ha néha nagyon eltévedünk köztük már,
A megoldást keressük, mert valami vár,

Orgonavirágos tavasz illatánál
szerelmed vágyába zártál,
életed termő talajába zártan
ringatsz, ki nem mondható lágyan.