Most egy igaz történetet mesélek el nektek. Nem is olyan régen történt. Cseresznyét szedtem és a fűben egyszer csak egy barnás színű kígyót vettem észre. Ott napozott szépen összetekeredve, mit sem sejtve, hogy vendég érkezik a kertbe.

(Kép forrása: internet)

/1956.emlékére/
A Pesti Srácról még nem írtam én
Kinek emléke ott szunnyadt a lelkem mélyén
Ki repített benzines palackot nagy erővel
Tankok repültek tűzet okádó csővel

Elült a zaj. Éled a csend.
Virág virul a síron fent.

Néhol mécses pislákol még,
gyertya tövig égett már rég.

Zöld poloskát zabálnak a házak –
honnan jönnek, nincs rá magyarázat:
inváziós lesz tán ez a század?
Észrevétlen lepik el az ágyat –

Kitekintek a földútra
Kár, kár, kár!
Fekete varjúsereg ezt fújja
,, Kár, kár, kár elmúlt a nyár"
Jó életét siratja?

Talán csak az évszakok változása
hagy bennünk nyomokat,
és ahogy az idő velünk szalad,
úgy válnak emlékképpé
egy pillanat alatt.

Mozdulatlan álltam ott a sír előtt,
emlékszemekbe néztem réveteg:
hogy lehetne még csak egyszer látnom őt,
s remegve fogni azt a két kezet?

Emlékezés fájdalmával
Írom szomorú soraimat
Siratok anyát, apát
Testvéreimet, rokonaimat

Bús szülői ház a falu szélén -
Nem szűnik rólad az ősi átok?
Pokol-füst száll a sárfalú kémény
Torkán, ha magamban hazalátok.

Életútjukat megjárták,
jutalmuk a nyugalom.
Őnekik már nem fáj semmi,
magamat így nyugtatom.

Valami itt benn 
jajong nagyon,
könnyem pereg,
hagyom-hagyom.

/fejfa kerítés a Búcs - i temetőben /

Szomorú emlékek
Mindig visszatérnek
Fájó szívvel üzennek
A jövő nemzedéknek

Csak a csend 
érjen hozzám egyszer,
a földön és azon túl,

Hámoljunk hímesen,
szeressünk színesen,
csókoljunk ízesen,