A nagy bánatok mindig lopva jönnek :
riadt hajnalon kimérten köszönnek
szürke, gyűrt kalapban.
Poros a csizmájuk,
s mi csak nézünk rájuk:
honnan jönnek, honnan?

Volt egyszer fazék. Nagyon szeretett locsogni. Be nem állt a szája. Reggeltől estig beszélt és beszélt. Mindegy, hogy kivel beszélt. Egyszer még az öreg seprűvel is szóba elegyedett.

(Kép forrása internet)

Mélységeid kereső kísérletben
bogozlak. Szálaid közé búvok
szálaimmal, s belőlük húzott
csomók titkait lesem önfeledten.

Pici gyermek, fut, szalad
Utol érem, csak a gondolat
Csöpp kis lábát úgy szedi
Kitárja karját, lábam öleli
Fekete szeme ragyog rám
Viktória, az én kis unokám

Simogatom a kezed –
hívogatóan meleg.
Ujjaink kulcsolódnak:
ma még biztos a holnap.

Végső lángolás

Lángnyelvével érint téged,
búcsúcsókját már nem érzed.
Körülölel, te táplálod,
ez a végső lángolásod.

Száz év keserves múltat idéző
Száz év történelmet ismétlő
Peregnek a nehéz évek
Múló napok, már emlékek

Júlia és lánya Rose, a teraszon üldögéltek. Esteledett. A távolban villámok fényét látták. A szél megerősödött, és az ablakok spalettáit erőteljesen verdesni kezdte.

A nyolcadikat végeztük,
egy igazi csipet-csapat,
bár a humort értékeltük,
nem kaptunk angyalszárnyakat.

Valami békés nyugalom, és szeretet,
Eltörölheti minden félelmedet.
 Élvezd ki még a csendes elmúlás neszét.
 Békét sugall az őszi táj szerte-szét.

Önfeledten táncolva egymást átölelve,
lehunyt szemmel álmodva, súlytalan lebegve.
Lágy dallammal ringatott égi gondolába,
csillagfürtöt font a Hold, éj hajfonatába.

Szép neved zengi Mária,
Mennyei angyal-trombita,
Dicsőítve Szűz Máriát,
Mindnyájunk Boldogasszonyát.

Ha gyertyámnak csak bús csonkja maradna,
s kékben játszó lángja sem pislákolna,
ha testemhez már csak emlék tapadna,
és lelkem csak verseimben lángolna,
akkor se feledjetek!

Mi a költészet, ki tudná megmondani?
Szó-tenger, és benne a költő álmai?
Siránkozás, néhány könyörgő szó csupán,
Mely’ vágyóan tekint egy szebb jövő után?

Az életünk, mint a madár
Távolból jön, és messzire szál.
Lelkünk útja ismeretlen,
Szerelmesek álmaiban 
lélekarcunk meg-megrezzen

Beköszöntött a szeptember
fényes napsugárral
Megérleltette a gyümölcsöt a nyárral
Jöhet a szüret,száll a víg ének

Mert tanúim rá a hegyek, fellegek,
Kezedbe helyeztem sorsom, életem,
Hogy az időkön át Veled lehessek,
Amíg nyitva napjaim a terekben.
Megkeseredtem, tán nem jól szerettelek,
Mint ahogy magamat sem, itt legbelül

    Nevét, a viharos szél után kapta, aki soha nem nyughatott, nem tudott ellenállni neki senki sem. Orkán, a nyughatatlan, félelmet nem ismerő bátor, csődör… Már látszott a sötétben is különleges színe, ami hasonlóan az anyjáéhoz, világos, szinte ezüstösen csillogó, a sörényével együtt.