A napfény most csak szűrten, lopva ragyog,
mást kényeztetnek éltető sugarak ,
de én örökre idehaza vagyok,
virágot szedek, etetek, madarat.
Falum ásít odalenn a völgykatlan

A nagy ismeretlen epekedve vár,
de még ti itt vagytok éltetve engem,
bennetek nincs gát és nincs végső határ,
csak remény, sóhaj, édes szerelem.
Hol voltatok eddig félve, megbújva,

Kicsinyes élet, nagy hét, nagy napok,
illatos pára, bárányos béke,
nem is igaz, hogy én is meghalok,
felírva nevem az érces égre,
elnémulnak a méla harangok,

Kopott élettel kövezett patak vagyok,
hét évtized-szegély szűkíti a medrem,
de hiába ölnek mérgek és szándékok,
a végzetem már előre megszenvedtem.
Kiömlök rétekre, rozsdás telepekre,

Mikor rám tör az öröm, a nem várt
boldogság és én bátran kimondom,
vagy leírom egy gyűrött papíron,
ahol a sorok kergetik egymást,
feledem bajaim és a gondom.

Már csak egy veszély fenyeget, aggaszt,
mi lesz akkor és történik velem,
ha most elmész és egyedül hagysz,
magányom marad és a félelem.

Miért büntet az Isten, engem miért ver,
és adott világomnak tengernyi jót, szépet,
miért kecsegtetett az örök szerelemmel,
majd nyújt helyette magányt és szürke véget.

Változik most is folyton a szélirány,
forognak a serény bátor kakasok,
ígéretből nem volt mifelénk hiány,
betömnek ők majd minden jaj-hézagot.
Szívesen hódolnak legújabb úrnak,

Szonett

Mit sem gondolva másra, a világra,
szerelmi-csatánk a hajnalokba nyúlt,
éjszakákon át csak nekünk tombolt, dúlt,
gyümölcsbe fordult bimbózó virága.

/ Avagy tartás és önbecsülés fontossága és hiánya/

Ha a félhomályban a tóhoz lemegyek,
az álmatlan éjszaka még kötne, fogna,
de leereszkednek hozzám a kék hegyek,
áldásuk adják a zarándoklatomra.

A színesen vigyorgó plakátok alatt
éhes csecsemő sír, mint koldusporonty,
az anyja egy koszos kukából kapargat
életet, a pólyája szennyes, tépett rongy.

Míg én lázadtam, addig Te tűrtél,
engem a fájdalom, Téged annak
hiánya űz halálra,  örök tél,

Mikor megszülettem, mindent tudtam,
de nem tettem a szebbért, a jóért,
maradjon a világ, úgy ahogy van,
féltem a nagy, láthatatlan hóhért.
Nem szóltam, írtam, nem kiáltottam,

Hosszú volt az út a múltból a máig,
a semmi lényege tőlem elzárva,
lehet, mikor a halál rám villámlik,
​sötétség kerül majd a napvilágra.

Lassan a vizeknek végére érek,
a távlatom homályos és nem tiszta,
fojtogatnak a nyugdíjak és bérek,
de nem vagyok levert és pesszimista,
poggyászom már csak a megmaradt élet.

Néha beborul a tavasz-ég felettünk,
mindent megtanultunk, semmit nem feledtünk,
ma még fanyarabbak a szánkban az ízek,
a május majd illattal átölel, fizet,

Kopott falon öreg órainga,
minden ütés bánatom tiltja,
mintha a lelke már bennem ringna,
a szobám vele egy meghitt kalitka.
Az ablakok, a szürkéskék szemek,
megtörve ontják rám  a fényeket,
az ember rabként is boldog lehet,
mert már mindig együtt leszek Veled.
Kapumat, ajtómat, sarkig tárnám,
úgy fáj, kínoz ez a magány-járvány,