Nem bánnám, a szeretet kalitkáját   
csak még legutoljára rám zárnátok,
gyermeki gonoszsággal megvernétek,
tombolna köztünk az őszinte vétek,
jaj, csak még lennétek, régi barátok.!

Már pattanásig feszült a húr bennem,
de megmenekültem újból, ismét,
a tegnapokban már épp elmerültem,
és mégis kinyílott felém az ég.
Átvészeltem én már sok hideg telet,

Étvágytalanok lettek a vacsorák,
nem ízlik a halott madarak szíve,
elkerülöm én már a sok drága fogást,
kanalam merítem hideg semmibe,
míg kifogy tálamból szerényen az este.

Imádták, dicsérték, végül elhitte,
hogy jogosan lett belőle is bálvány,
törpe teste alá nőtt ezer állvány,
feledte, hogy az Isten van felette.

Zárt határok mögött, poros dűlőúton,
huzatos mezők közt, nagyapák örökén,
kapaszkodott mába fürge gyermekkorom,
könyvekbe fogództam az életem delén.

Az idő bennem egyre nagyobb űrt ás,
morzsolja csontom hatás, ellenhatás,
már minden perc veszély, próba, kihívás,
a végső mentsvár lesz az áthárítás.

Az ablaknál ülök, még várok valakit,
mint az öregek, hiszen én is vén vagyok,
a hajnali tejköd önmagamba halkít,
a reggelek ilyenkor süketek, vakok.
A szemközti dagadt ház elvadult kertje

Anyám a virágok közt harmatot járta,
Apám  hidakon át bátran lépkedett,
Anyám nyitott szívvel várt a csodára,

Hiába is prédikálnak, szónokolnak,
és csattognak a váltók, sírnak a sínek
ott lenn, a legjobb oktatója magamnak
én vagyok és most már senkinek sem hiszek.

A zivatar sír, könnyezik falamon,
az ajtómon ablakon zörög a szél,
de a tél helyett, már a tavasz mesél,
és én a régi nyarakról álmodom.
Semmi sem szól a feszülő rügyekben,
csak figyelek és magamban hallgatok,

Nincs mandulafám, csak szegény kajszibarack,
a legtöbb ősöm még cseléd volt és paraszt,
de irtották kertjükben a dudvát, a gazt,
nem győzött rajtuk a levertség, a tarack,

Avagy, suszter maradj a kaptafánál, magyar orvos a magyar betegágynál!

A vers finoman pezsgő, lágy hangulat,
csupa talány, bánatában is remény,
lebegő felhő életünk bús egén,
írni, dalolni gyönyörű bódulat.

Amikor Rád nézek félve, titokban,
a megszokott nyugalmam rögtön elhagy,
felgyorsul pulzusom, a szívem dobban,
mert nekem a legszebb teremtmény Te vagy.

Nincs formája, se színe, se illata,
benned él az elfogadást kérő vágy,
égető az éhe, kell mint a víz, lágy
kenyér, a lét méltóságát adja.
A legfájóbb az, amikor hiánya

Mikor az idő már félig agyonvert,
alig van kockázat, eltűnik a tét,
mert az élet fosztogatja az embert,
és egyre szegényesebb a hagyaték.