A szobában csend van. Nem az a nyugodt, békés fajta, hanem az, amelyik súlyt rak a mellkasra. A falak nem beszélnek, de figyelnek. A levegő mozdulatlan, mintha az idő is elfelejtett volna továbbmenni. 

Hetven vagyok? Na és, akkor mi van! 
A lelkem még szökdécsel, mint hajdan. 
A tükör néha tréfát űz velem, 
de belül mindig tavasz a szívem.

A múltam gazdag, mint egy jó regény, 
de most is írom - nem vagyok szegény. 
A bot? Csak stílus, mint egy szép kalap, 
de még táncolok, a tánc létalap.

A lélek útja spirálban halad, 
hol fénybe lép, hol épp árnyba szakad. 
Új testben újjászületik végül, 
és emléke csillagként fényesül...

2025. szeptember 28.

      Az öregasszony minden este ugyanarra a dombra sétált fel, ahol a fák susogása mintha régi dalokat dúdolt volna. A kezében egy kis könyvet tartott, amiben verssorokat írt, amiket álmában hallott. Nem tudta, honnan jönnek ezek a szavak, csak azt, hogy amikor leírja őket, valami mély béke költözik a szívébe.

Egy sóhaj voltam, szélbe rejtve,  
egy gyermekálom, múltba vetve.  
Szívdobbanásom más testben él,  
lélek vagyok, ki új útra kél.

Volt, hogy harcosként kardot emeltem,  
máskor csendben virágot neveltem.  
Minden élet egy újabb tanítás,  
minden halál csupán átváltozás.

     Az öreg könyvtáros, Ilonka, minden nap ugyanabban az időben nyitotta ki a kisvárosi könyvtár ajtaját. Csendes volt, halk szavú, és úgy tűnt, mintha mindig tudná, melyik könyv kell az embernek - még mielőtt az kimondaná.

Egy utolsó sóhaj - csendben szárnyal,
a világ hangtalan alám hajol,
az idő pereg, de nem marasztal,
a test elcsitul, a fény átkarol.

Lélegzetem lassan, némán pihen,
mint a tó, ha tükre elcsendesül,
és akkor jön... nem kérdez, nem siet,
csak ott van - vakító, meleg, derűs.

Ha az ég peremén fény születik,
és párás álmot bont a méla csend,
a nap kibontja lassan szárnyait,
és a sötétségbe aranyfényt csen.

Sötét árnyak oszlanak, az ég sír,
de a nap nevetve átöleli,
a könny és napfény, ha összeérnek,
színes hídként az eget ívelik.

   A dzsungel csendje mélyebb volt, mint valaha. A tigris nesztelenül mozgott az aljnövényzetben - izmai hullámoztak, ahogy lassan közeledett a tisztás szélén álló emberhez. Nem támadott. Csak nézte. A sárga szempárban nem volt félelem, sem harag - csak a világ régi törvényeinek csendes tudása.

A város romjai közt még árnyak járnak, 
de az ég ma végre már újra kék. 
A füst mögül halványan átsüt a holnap, 
s a tegnap mára csak fájó emlék.

Téglák közt újra serken, éled a fűszál, 
gyermekkéz játszin kőhalmot emel, 
míg hideg sírok mellett asszony és gyermek 
reménytelenül, csendben térdepel.

   A mező még halkan szuszogott, amikor a pipacsok felébredtek. Nem volt ébresztőóra - csak a szellő szólt nekik: ,,Indul a reggel!"
   Pipacs Mama nagyot nyújtózott-
   - El ne késsetek a harmatóráról! - mondta.
   Pipacs Panka szaladt a fű közé, hol a Csendmanó hintázott szótlanul.
   - Mi lesz ma a tornaórán? - kérdezte Pipacs Peti.

Tornácokon sírnak régi házak, 
hol gyermekrajz pihen még a falon. 
A földön repedt az élet álma, 
füstbe burkolózott a holnapom.

Árnyékban lépnek a megtört lelkek, 
kezükben fakó fénykép és ima. 
A szeretet túlél minden bombát, 
bár szétzúzza a háború szava.

Füst után száll a csend fel az égre,
mint megfáradt madár a vad tájon.
Sebzett föld még ölelni próbálja 
a holnapot lassan, ólomlábon.

Mezőkön majd újra nyílik pipacs, 
nem fél már növény a tank nyomától. 
A szél nem hoz sírást, csak dallamot, 
mint gyermekhang egy régi álomból.

Lelkem csendes, békés, mély álomban ringott,
mikor eljött ő: sötét szárnyú, gonosz lény,
nem angyal, de démon - véremből kortyintott,
surrant, mint egy tolvaj, és frászt hozva belém.

tükör előtt Böske
illegeti magát
úgy véli, üdvöske
s csodálja alkatát

ruhája rafinált
egy kissé borzadály
a párja felkiált:
úristen, papagáj!

2025. július 9.

Csendmanó hintán ring ide-oda,
holdfényből fonta kis sapkáját.
Nem szól, csak dúdol, nincs zenebona,
majd becsukja lassan ablakát.

Piheg a ház, az ágyban a párna,
bújik a csend hűs paplan alá.
Szuszog az este, halványul árnya,
csillag sem fénylik, nem csacsog már.

Egy falevél lebeg — nem tudja, hogy zuhan, vagy repül. A víz alján fény dereng, de nincsen forrás — csak visszhang.
Egy kulcs hever a porban, ajtó sehol, csak a szél zár valamit belül, amit már nem lehet kinyitni. 
Lépteim nincsenek, mégis haladok, az idő nem múlik el, csak visszabámul rám egy ablakon túl, amit sosem nyitottak ki.

Fény törik egy csendes szögletben, 
kósza árnyék táncol rejtekben. 
Az ember csak néz, érteni vágy', 
nem érti, miért hideg az ágy.

2025. június 16.