Hogy lehet osztályozni a leírt szavakat,
amik mondatokká rímmel összeállanak,
érthető, vagy burkolt a mondani való,
ezért nem kérek baksist, nem leszek házaló.

Rácsokat soha nem tűrök magam körül,
ám ezért a vállamra madár még nem röpül,
de így is tetszik még, szép míves rácsozat,
mely néha védene ártatlan bárányokat.

Nem kell a szöveg,
csak rakd fel fényképedet,
néma lesz ajak.

Barcs, 2020.02.01.

Miért írok verseket, a vágyakozásért,
mikor emlékszem, a bennem élő gyönyörért,
voltam festőbarátom tárlat vezetésén,
évtizedes munkáinak megtekintésén.

Hazai tájak tekintettek ott is rám,
állatok harca erdők havas birodalmán,
festmények gyönyörűek, ismerősök voltak,
míg látogatók között barátok akadtak.

Ha tudnátok mennyi kincsem van itt a földön,
ez a hatalmas vagyon, oly mint márványbörtön, 
igyekszem közkincsé tenni, szárnyaljon feléd,
de mi gátolja egy különös szűrőbetét.

Mossátok ki a szennyesetek,
mely ott kupacokban állnak,
magja sincs már a sárguló
aranyló honi kalásznak.

Hiába hintettetek magot,
az elsatnyult a földben,
nincs gondos szeretet mi azt,
felébresztené a csöndben.

Nem egy csillag van az égen,
köztük az enyém is ragyog,
keresd meg azt mutasd majd rá,
ott van hol Tejút kanyarog.

Nem számolom lépteimet,
de hozzád eljutok gyalog,
írok hozzád szóképeket,
így megtudod, imádód vagyok.

Emlékeznek ránk a padok,
váltakozva futnak évszakok,
bizony harmat dús hajnalok,
ott ajkadon nem fonnyadok.

Időzónák között hevernek az álmok,
sokszor bizony köztük ott botorkálok,
néha azonban arcomba csapkod ágbog,
vagy ölelő karokkal valaki átfog.

Balatonfüredi öböl felett sirályok,
oly aranylón hullámzó búzakalászok.
mint Balatonnak vizén a hullámok,
néha takarnak engem árnyas platánok.

Felvette hosszú avar palástját, 
a ráöltött fehér hógallérját,
minek nevezzem őt, a gyönyörű nőt,
tél Tündérnek, vagy tavaszra éhezőt,
ezt a kutyákat sétáltató hercegnőt,
hisz aggattam rá többféle jelzőt,
legendája bejárja mezőt, erdőt.

Két kezed mit adhat, csak nagyszerű mi lehet,
az mutatja meg igazi alkotóképességedet,
faekével lazítod a drága anyaföldet,
még is kaphatsz tőle ízes áldott kenyeret.

Ez olyan tudomány, mi nem tankönyvekből ered,
művészi érzék kell, s az alkotó két kezed,
itt lent Somogy-ország déli szegletében,
olyat mutatsz nekünk, gyönyörű képekben,
mi csak benned lehet, művész szellemében.

Ablakon kinézve, vakító napsugár,
ajtón kilépsz, jéghártya ott a pócsóján,
jó volna hinni, ám a látszat néha csal,
hátam mögött lehetne, néha őrangyal.

Mert szavak néha, korbácsütésként hatnak,
sokszor szomorú a vége a vidám dalnak,
nem a folyadékra, jó szóra szomjaznak,
szoríts helyet olykor a prédikáló papnak.

Látod-e ott, a mélység rejtett fényét,
szürkeség alatt, az élet aranykincsét,
hol az útnak végét, most sem fogod látni,
hisz vendégek vagyunk itt, ezt kéne belátni.

Most sem vagy egyedül, hű társad a kutya,
lehet nem  céltalanul, indultál egy útra,
a látszat ellenére, ez nem fekete fehér,
bizakodhatsz, hisz tarisznyádban ott a kenyér.

A szó csak egy kő,
vízbe dobva hullámot

Ha összefog a dínom meg a dánom,
lesz belőle mulatós dínomdánom,
farsangi kavalkádba jókedv veszik,
sok-sok táncos láb zenére éhezik.

Mulatós jókedvtől hangos az utca,
senki sem ismeri ki Eszti vagy Luca,
disznófejű lett kastélynak az ura,
ó, mily humorosra sikerült figura!

Ott bujkál napfénysugarán,
ágak között hullt lombalján,
feltűnik bárhol mosolya,
rügyet mutat a topolya.

Ez a fehér nyárfa erdő,
bent bujkál a szép szerető,
mosolya mint tavasz hozó,
vagyok én egy álmodozó.

Kérges szívbe melegséget,
sosem reménytelenséget,
biztató szép tekinteted,
várok rád ha még engeded.

Maskarába bújjunk vízkereszt után,
hogy ne ismerjen fel a saját kutyám,
kint a téren kezdjük, nagy tüzet rakunk,
egymás karjába belekapaszkodhatunk.

Vagy farsangi bálba, fényes táncterembe,
intarziaparkettás, freskókkal díszítve,
ruhakölteménnyel megadni a módját,
de csak ha megvan hozzá a gazdagság.

Fogtam egy ceruzát, hogy majd rajzolok,
helyette gondoltam inkább szavakat írok,
lehet megtudnálak rajzolni egyszer tégedet,
de inkább rímekbe rejtem beszélgetésünket.

Ne vigasztaljon, kinek gáncsolni volt kedve,
alattomosan figyel, összetekeredve,
csak arra vár, hogy újra belém marjon,
avagy egy gonosz csapdába belecsaljon.

Ajtó előtt hagyd kint a seprűdet,
dobd messzire el varázskesztyűdet,
házamba boszorka sohasem térhetsz,
megenyhül e szívem, nem remélhetsz.