Minden gyermek már türelmetlenül várta a Mikulást. Napokkal előtte lázasan tisztogatták a kis csizmájukat. Szüleiktől minden nap megkérdezték mennyit kel még aludni?

   December vége felé Karácsony táján minden kisgyermek türelmetlenül várja a Jézuskát. Előtte már hetekkel ábrándoznak, vajon, mi lesz a fenyőfa alatt? Minden kisfiúnak és kislánynak csodálatos ez a nap. Talán gyermekéveik alatt a legszebb.

        Példabeszéd - idegen tollakkal

Volt egyszer egy mesetenger,
nem járt arra sose ember,
nem láthatta volna úgysem –
nem vitt arra gyalogút sem.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy manóapa és egy manóanya. Volt nekik egy manófiúk és egy manólányuk. Boldogan éltek a kicsi manóházukban.

Még egészen aprócska legényke voltam és barátommal, Petivel mindenféle rosszaságra kaphatóak voltunk. Pedig szegény szüleink mindig figyelmeztettek bennünket, hogy nem szabad rosszalkodni.

   Hatalmas, kiterjedt koronájú diófám, ha hagyom, belealszik az őszbe úgy, hogy termését megtartja fent az ágain - egyszerűen elfelejtette lepotyogtatni a diószemeket.

Talán ez nem is mese, amit most elmondok néktek gyerekek. Én is úgy hallottam.

Réges-rég vadregényes Erdélyország kicsinyke falujában volt egy magyar zászló. Tudjátok, amelynek színe piros, fehér, zöld.

   Egyszer nagyon régen, talán még öregapám sem tudná megmondani mikor, élt egy szegény asszony a kislányával. Sokat éheztek, mert nem volt, mit enniük. Az asszony eljárt dolgozni az urasághoz, de az oly kevés napszámot adott neki, hogy a pénz még hideg vízre sem volt elég.

Egyszer régen a forró sivatagban, ki tudja, miképpen egy kicsi vízcsepp kiloccsant a kulacsból a homokba.

Hol volt, hol nem volt, egyszer a manók országában megbüntettek egy kicsi manót, mert nem fogadott szót, nem azt tette, amit tennie kellett volna.

Peti nem szeretett iskolába járni. Őt jobban érdekelte a játék és a csavargás a haverokkal. Édesanyja ezért gyakran korholta kisfiát:

(Kép forrása: clipArt/free)

Falunk határában volt egy hatalmas napraforgó tábla. Olyan nagy volt, hogy azt sem tudtuk, hol a vége.

Akárhányszor elindultunk, hogy eljussunk a másik oldalára, sohasem értünk oda. Mindig vissza kellett fordulnunk nagy bánatunkra.

Egyszer a mezei egér bandukolt a tűző napon a pusztában. Olyan forróság volt, hogy a kókadozó fűszálak majdnem meggyúltak. Sehol egy árnyék, vagy valami hely, ahol az egér oltalmat talált volna az égető napsugarak elől.

Öregapámtól hallottam ezt a történetet. Ha nem a drága nagyszülém mondja, talán, el sem hiszem. Annyira hihetetlen volt, hogy az ember kételkedett, vajon ilyen megeshetett-e.

Hittem neki, mert öregapám sohasem szokott füllenteni. Mindig az igazat mondta. Sőt nagyon utálta a hazug embereket.

Jégszívű tél virgonc fattya
fittyet hányva, mit mond atyja,
fölpattant a táltos fagyra.

 Történt egyszer hajdanában, hogy egy szegénylegény betévedt egy útszéli kocsmába. Nagyon megszomjazott és szerette volna lemosni a hosszú út porát egy pohárka finom borral.

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren és az üveghegyen egy kerek erdő kelős közepén kicsinyke házacskában élt egy öregember.

(Kép forrása internet)