Meg akarom ismerni a fákat:
alkatukról, illendő távolból
néven szólítani bármelyiket;
lombjukat, törzsüket, tudni

Kegyelmezz szeptember, komor gondolatok
Ne lopódzatok szívembe, belém,
Bármilyen voltam, és bármilyen is vagyok,
Legyek önmagam ez ősz elején.
Nyugalmad gyümölcsét bátran ízlelgetve
Omló zamatod lopd az ajkamra,
Járjon át tört fényed bágyadt, szép kegyelme,
Mintha az élet mindig akarna.
Évszakok dobolják a létem ritmusát,

Megszólsz, mert Down-kór, miben szenvedek,
pedig tudod, erről nem tehetek,
szemem, ha rám mosolyogsz, lásd, ragyog,
mert hidd el, s tudd, én is ember vagyok!

Vén akácfa isten veled!
Utoljára megölellek
Ágad törik, lombod hullik
Kiálltad már évek sokaságait

Meg akarom ismerni a fákat:
a bölcső ringásán muzsikálót,
a szemfedelek faragásai jaj-át;

Csak egy percig élj, ha igazán tudsz élni!
Mit ér a holnap, a végtelen?
Ne élj tovább, ha már nem tudsz csak remélni!
Mit ér, döcögni bús életen?

Meg akarom ismerni a fákat,
ha már így végleg kifordultam
az emberismerésből, összezavartan:
nincs az az emberhatározó kézikönyv,
ami segítene most már – nekem mind
kusza televény, indaszövedék,

Bálnák úsznak jámbor türelemmel –
gigászi testben ritka értelem:
megértik a víz alatti sorsot.
Mégis tudják: idegen a tenger,

Zúgnak a harangok, jön a veszedelem
Már itt is van, s nincs kegyelem
Nincs irgalom, nem ismerik
Bomba robban!
Félelemben tartanak emberek millióit!

Némán lépkedett, rögös útját járta,
lába vitte, szíve vezette tova,
mosolyát már régen magába zárta,
lépte határozott, s mégis tétova.

Apám borával múlatom az éjjelt.
A konyhában mosatlan edények zsírszaga
lüktet, kintről kutya ugatása patakzik.
A negyven wattos TUNSRAM-izzó
fényénél szapora iramban vegyülünk eggyé.

Hallom a motor zúgását
Az ajtók hangos csapódását
Költöztök a szülői házból!
Mint madár, elrepül fészkéből távol

Szürke égbolttal búcsúzik már,
s tarka levélsipkát ölt a nyár,
az akácfa korhadó törzsén
fakopács keres-kutat büszkén,
mert éhes a kis család.

Életem horgony öböl iszapjában,
Rejtett homályból nem menekülhetek,
Hajóm kiútja innen láthatatlan,
Rosszul rögzültek a régi emlékek
Selymében élek belegabalyodva,

Naponta mérem a fogyó jövőt:
mit hoz a holnap a tegnap után?
S csak állok az időtömbök között
tehetetlenül sután és bután.

A nagy bánatok mindig lopva jönnek :
riadt hajnalon kimérten köszönnek
szürke, gyűrt kalapban.
Poros a csizmájuk,
s mi csak nézünk rájuk:
honnan jönnek, honnan?

Mélységeid kereső kísérletben
bogozlak. Szálaid közé búvok
szálaimmal, s belőlük húzott
csomók titkait lesem önfeledten.