Gondolatom, szavam, tettem Terólad vall,
Itass át Teremtőm Igéddel, Magaddal.
Tán megtévedt sivatagi vándor vagyok,
Ha innom adsz, Belőled másnak is adok.
Kiszáradt az ajkam, cserepes a szám,
Hozz megnyugvást, felfrissülést, enyhet énrám.

Erdő szélén tanya, minden fala szürke –
messziről kerüli róka, farkas, ürge:
fekete az ajtószárnya, hunyó ablak

Ott,ahol a szobrok állnak sorban
Ahol lilán virít  a fák közt a rhododendo
virága
Ahol a mamutfenyők az égig érnek
Hol patak partján ciklámen nyílik éknek

Volt valaki, ki mindig figyelt rám,
de most hirtelen hűtlen lett hozzám.
Nem értem, mi történt, fejem töröm,
de hogyha visszatér, megköszönöm!

Most meg a bujkáló lonc
lett a szívemen kolonc –

Mi az a "halálköltészet"?

Az álmom felszabadít napjaimból.
Várom az estét, hogy Vele lehessek.
Érzem, csukódik a szem, zsibbad a kar,
csak épp hogy betakarja testem.
Messzi utazok, Vele. A tenger zúg,

Hol egy madár – úgy is elkapom:
korán keltem, ez az én napom!
Mit nekem folyó, böhöm hegyek:

Egy újabb hosszú év eltelt már ... veled
mellettem vagy ... lágyan fogom a kezed
őszülő fejedet vállamra hajtod
érted dobban a szívem ... ugye hallod?

Higgyétek, lássátok - nem vagyok a régi:
arcom tán ismerős, de lelkem az égi.

Versben

Nem kell hozzá vagyon, nem kerül pénzbe,
nekem a mosolyod mindent megérne.
Ha felnéztem az üresedő égre,
a szívem tőle mindig csak azt kérte,
Te légy a sorsom alkonya, estéje.

Sárika cuppog, szája szivattyú –
lüktet az emlő, ömlik a faggyú.

Egy csacska fecske csicsereg
és csivitelve didereg
a hideg májusi éjjel,
még harcolva a sötéttel,
fészket épít hűvös sárból,
 

alálkozó elé

Mostanában hosszabbak az órák –
szünet sincsen, hej pedig hiányzik!
Fejbe rúgott minket a valóság:
diákélet? – de régen hiánycikk!

Megállok most a járda szélén,
vajon hogyan, és merre tovább?
Már itt lennék tán az út végén?
Az ember lám, egyre tétovább...

Áll a
bál ma:
isztambuli
iszlám buli.