Emberi elme
gondokkal telve,
súlyának terhe
lelkeden ül.

Csak a lényeget szeretem leírni verseimbe.
Mintha kezemet fognák a betűk,
s velük kutatom, hol volt az eredetük..

Uram! Elmondom csendben mi
fáj, mi zavarja bennünk az életet.
Már annyit imádkoztunk hozzád,
kerestük, vártuk a tőled jövő fényeket—

Megszólalt a kis pacsirta
Csip, csip csicsergi
Nem sokára itt a tavasz
Hangja hirdeti
Ugyan,ugyan
Vadgalamb felel neki

Kolduló királyként járok, bolyongok
az édes múltban, tarolt udvaromban,
de képek, kacajok édes illatok
szelíd elegye örökre velem van.

Üres tündöklés A múlt fénymaradéka.
Fáradt mélyedés, fuldokló ajkak,
esti madárcsicsergés, kapuk, s a zárak.

Ha visszanézek a múló időben
Mikor volt jövőképe az embernek
Léggömböket kergetett
A föld mely megmunkált
Barázdákról álmodik
Parlagon heverve termi a gaz virágait

Miről ír a költő ha eljön az éjjel?
Mikor a sóhajtás versenyt száll az széllel.
Lantját megmarkolja, abba kapaszkodva,
betűket ró inkább, mint sem hadakozna.

Fújd Krónikás trombitádat
Nagy a nyomor és a bánat
Kietlen tél fagyot hozza

Hosszú, barna haja, mint
lágy takaró fátyol borul
az asszony bánatára.
Könny csillan lefele néző
szemében—arcára csöppen,
halványkék ruhájára.

Csak egyszer rég volt Budán kutyavásár
napjaink szegényebbek az elvártnál
beteg nem vagyok tán csak pesszimista
de egyre hosszabb nő a várólista

TündérVölgyben
szivárványból van a híd

Hát ő is elment!
Mint a többi sorban
Fájó szívvel gondolok 56-ra
Corvin közre,a hősre
A Halálraítéltre!

Megújul az ég,
háromlevelű lóherék
táncára ébred a táj

A tájra terítette az ég éji subáját
Csendben hallod a bagoly huhogását
Leszállt az éj a csillagok honából
Elpihent a magány,elég volt a mából

Töredékek 1.

Tán meggyötört öreg az Isten
de tavaszt megújulást ígér
hideg ködökön át is érzem
a fényét melegszem tüzénél.

Búzát vetek az égre,
felhőket a zöld rétre,
szivárványra virágot,
sosem látott világot.

Nagyapám kunyhója

Szőlő-földünk szélén boglyas kunyhót
ringat a völgy. Csöndes ölében
álmodik a múlt, mögötte kövecses