Kidőlt,bedőlt kicsi ház,
omladozó fala
Látszik rajta szebb napokat megélt,
szorgos volt a gazda
Kerítése fonott fűzfából,

Epi Lep? Szia!
De Presszió vagyok.
Ismerjük mi egymást,
s merünk is ám egy, s mást…

Szívem alatt hordom
szívdobbanásod

Kissé ars poétikusan

A hallgatásból most, végre kilépek,
Mint egy gond gyötörte ember, halandó,
Tolakodnak jó és rossz napok, évek,
Torkomat karcolva gyógyítja minden szó.

Tavasz érlelt eperízű vágyak
kapcsolnak a fogható jelenbe.
Íves, combod leomló oszlopán
őrködik szemem - csodát figyelve

Leszűrtek.
Akár egy sajtár
meleg tejet hajnaltájt,
amikor már adakoznak
az istállóban a tarka tehenek
és közben harsog a jászolból

Vörösiszap:
neoKolon-tár!
De – dobzse – vecser.

ÉrZik-a népek:
fáZik-a Föld.
ŐrZik-a képet:
vérZik-a zöld.

Felragyogott a nap az ég peremén
Mégis fagyos tél van,hideg tél
Kemény jégpáncél takarja a tavat
Hollók kárognak fákon,s alatt

Megszokott és mindig új utakon járunk,
Reméljük, megleljük magunk, a világunk,
Ha néha nagyon eltévedünk köztük már,
A megoldást keressük, mert valami vár,

Orgonavirágos tavasz illatánál
szerelmed vágyába zártál,
életed termő talajába zártan
ringatsz, ki nem mondható lágyan.

Anyám a virágok közt harmatot járta,
Apám hidakon át bátrak közt lépkedett,
Anyám nyitott szívével várt a csodára,
amíg Apám csak titkolta a vétkeket.

Széttépte a hajnal függönyét a reggel. Megcsodálom,
amint melletted állok, alszol még, és várom,
hogy rám nyisd két szemed fénylő sugarát.
Már simogatnám csókkal a szemed, a szád,

A lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem csak susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben és vajban,
idelenn nyomor, és nagyon nagy baj van.