ebben az őszi zivataros nyárban
tavaim partján botladozva sután
kiszédülve az embertelen tájba
vágyok a Napom melege után

Bomlik az egyensúly most mintha borulna,
a hadi szerencse ellenük fordulna?
Sok - sok elszánt harcos tüzes ördög, vágtat,
dübörög az ellen, indulnak a szárnyak!

- Napnak gyermekei, hunjaim, csatába,
pokolba a góttal, tiporjátok vágva!
- Lássátok az ellen felétek iramlik,
kilőtt nyilatoktól meghőköl, bicsaklik!

Megmozdult a harctér, hangosat morajlott,
Atilla magasba emelte a kardot.
Széles félkör ívben suhogott a penge,
az utolsó szót, a Gótok felé zengte!

Dúdol a bús szeptemberi szerenád,
remélem eljut e dallam Tehozzád
az égbolt fakuló ablakain át.

Készül a forma.
Zenélő ritmusa
Fényekből gyűjtött
távoli gömbcsodák.

A mezőn harci ménjén végig ballagott,
kardját felemelte, és büszkén baktatott.
Még szem elláthatott a végtelen mezőn,
napfény csillogott az özön embererdőn.

Egyre nőtt a sereg és amerre haladt,
ketté szelt népeket, s ellenséges hadat.
Így a Gótok népe ezen sorsra jutott,
ám az egyik fele csalárdan elfutott!

Úgy döntöttem, ma elkezdem leközölni több részben, folytatásban, ezt a verses történetet, melyet Gárdonyi Géza, "A láthatatlan ember" és Komjáthy István "Mondák könyve" című műve alapján írtam meg!

Ami most körülvesz, rend e, vagy csak káosz,
mi közöm van nékem az eltorzult mához,
miért csúnya a vénség, a hajnal mért szép,
létezik e tökély, boldogság, teljesség,

Az idő ostora

Felsebzi lelkem az idő ostora,
futok előle hasztalan és sután,
mint ki tudatlan, dőre és ostoba,
zörgetek a végtelen zárt kapuján.

Hogy szaladnak a fák
az életvonatomat követve
sok mindent gyűjtöttem tarsolyomba
sok jót,szépet,bánatot cipelve

Kábán, ájulva néz bele a mába
földjeink büszke fia, karcsú lánya,
uraság fogta a munka malmába.

Ma már az emlék régi lehelet csupán.
Visszatekintés átlépésében
elsimogatott hosszú út. Rongyos ruhák.

Az augusztus teraszán ülök
arról hegedül bölcsen egy tücsök
hogy a körforgás végtelen örök
lágyan ciripel szépen és halkan

Vigyázzatok a Sátán már tépi a láncát
Nem ismer sehol Határokat!
Vad dühvel indulni készül
S nem hallja a sírást,sem a jajokat !

Mi is az az érzés ami az embert versírásra készteti? Ezt próbáltam leírni valamikor, 2011-ben.

Mi az mitől leülsz derengő homályban?
Lelkedet ringató égi gondolában.
Könnyedén lebegve tűnsz a végtelenbe.
Fejedet támasztod, gyűröd bal kezedbe.