Úgy érzem magam
egy órával a vég előtt

Szonett

Úgy érzem magam, mint egy ifjú kamasz,
kiben salaktalan még a szerelem,
magányos sétáid titkát kilesem,
mintha arcul csapna egy elmúlt tavasz.

Ó Attila,Bendegúz vére, hunok nagy királya
Reszketett Európa kardod,ha látta
Félt tőled nap Kelet és nap Nyugat

Melegít, meddig elér a takaró,
az önámításod finom Palástja,
de nyugalmad, akár a tavalyi hó
eltűnt és meginog, remeg a bástya.

Ezt a versemet drága társamnak,  Dáma Lovag Erdős Annának ajánlom, válaszként, tiszteletből, gyönyörű verséért.

Lénárdos haiku

Én csak egy árnyék vagyok. Önmagam árnya
Magamat látom benned. Körülvesz
aurád, s ahogy foszlik, leheletemmel

Szomorú őszi eső

Zuhog a szomorú őszi eső
Sír a fának a színes levele
Nyár is elment, szép időt temetve
Itt maradtunk napsugár nélkül dideregve

Fázok a nyarakban, izzadok telekben,
hiába futottam, lihegve siettem,
csak nőtt a szakadék köztük és közöttem,
magamra maradtam én az élhetetlen.

  /Lénárdos haiku/

Egy végtelen fény, valahol benne élünk.
Nincs kezdet se vég, csak saját maga,
a spirális, körkörös, mind csillagos ég.

...nem olvasok...

Nagyapám fényképe került kezembe,
bátran, felheccelve indult csatába,
Ferenc Jóskának nyalka katonája,
a virtus sodorta és nem az eszme.

Jön az ősz messzi tájról,
rőt színű a messzeség...

Végleg ellobban ez a nyár.
Tollászkodva vár
az ősz a hegyeken túl.
Szürke ködpárnák közé szorul
a domb magányos árnya,
alatta lapul a nyom avartakart magánya.

Az erdő magányos csendje veszi körül,
Az erdőket járót, ki mindennek örül.
Színes falevél szín kavalkádja várja,
Még várat az igazi ősz is, magára.

/Egy elvándorló magyar kívánsága /

Egy marék földet csak
Hozzatok nekem
Legyen min megpihennem

Csak egy marék földet
Hazám földjéből, kertemből
Hadd érezzem illatát kezemből

Tanulj meg gyermekem
Minden körülményben
Embernek maradni
Tisztességben

Tanulj meg szeretni
Úgy,mint én szeretlek téged
Mutasd meg mindig
Emberséged

Verselni, írni sohasem akartam,
árva sorok kerestek esdekelve,
ígérték, segítenek majd a bajban,
ha kihűl a kályhám és majd az este.
Engem még friss, lágy szelek neveltek,