Búcsúzik az Ó Év
Szedi sátorfáját
Perceit számlálom
Nem is sajnálom

Ha megérintem kezedet, mosoly-ajkad 
vágy-szeretetét sugározza szét.
Összegyűjtöm mindig, hogy együtt, fény legyen.

Minket ezek a hegyek neveltek--
palóc életünk felett az ég kékje.
Változás volt, ha láttuk, ahogy
kapaszkodik városunk szegény népe.

Nem vártalak, mégis itt vagy,
érkezésed kétséget hagy
a szívemben. Jó szándékú
jöveteled? Vagy végzetünk

B.Ú.É.K.

Itt leltem már honomra a tavak mentén,
most elérkezett a telünknek ideje,
nyugalmamat másutt hasztalan keresném,
reményemmel együtt itt lesz eltemetve.

Forrás,
kis patak,
csobogó, 
csobogó

Úgy indulunk, mint 
​minden évben,
sóvárgó hittel
vitatkozunk megint 
emberrel, éggel.

Szálkás deszkából felépült a kilátó. 
Ajtaja nyitva, nincs tiltó tábla, 
s a két kíváncsi vágya összemosolygott. 

Elnémult zajokban
dereng a tél

Az üzenő szélben  
lelkedet érzem,.
A mindenség
fogja már, de ideért
és tudom, üzentél.

Ó év fogta tarisznyáját
üres volt már nem várták
el szaladtak belőle a napok
Elkoptak a hónapok

Az időn kútja feneketlen és mély,
Mindenkinek jár még egy végső esély
A test megfárad, és a lélek kiég,
De az életből sosem lehet elég.

János ... ki becsüli az élet
minden egyes apró örömét,
szereti az őszinteséget,
Nem tűri az élet közönyét.

(Sajó várja Hacseket)
Hacsek: (be, részegen, énekel): „Mások vittek rossz utakra engem, mások bűne az én hibám”! Heló Sajó, mijó! Hogysmint?
Sajó: Hacsek! Maga tökrészeg! Nem szégyelli magát?

Új évi kívánságom
Békét, harmóniát
m. i.

Ragyogó fények,
Pompásan átölelnek,
Érzem, szeretnek.

Jucimnak szeretettel