Rájöttem, hogy ellenedre élek,
mint viszketeg, vöröslő fekélyek
testhajlatban létre kélnek.

Mesét szövő gondolatok,
álmodozó papírlapok,
belőletek megmerítem,
amelyből neked meséltem.

Tündérkertnek közepébe,
gyermeklelkem csöppent bele,
ott találtam nyugodt álmot,
meg egy mesés szép világot.

Számolgatom a kőkeresztek
húsába vágott számokon:
meddig bírta a görbe testet
megőrizni e száz rokon?

/Nógrádi Katalin festményéről/

Ragyogó sugárral köszönt a nap reánk
Márciusi kikeleti tavasz vár
Sötét felleget kerget a nyugati szél
Ünnepünk van, a szívünkben boldogság kél

S a felhő eltakarja a napot
Eső hullik, a szomjazó földre
Áztatja az elvetett magot
Ígér nekünk szebb, jobb holnapot

Visszatért a sárgarigó
Igazgatja fészkét
Ragyog a nap,rigó füttyent
Hívja párját, fészket együtt igazítják

De mit látok egy szép napon
Másik fészek épül
A  vadrózsabokor ágakon
S már két fészek lakóit hallgatom

Jöjjetek csak ég madárkáim
Fütyüljetek szívemnek szép dallamot
Had örüljek dalotoknak
Olykor oly boldog vagyok

Máról holnapra élek,
napról hónapra – félek,
mert isten a kereset,
s én keveset keresek.

Utazásaink a hegyről1

                      Kozma Huba tanáromnak

Versem mellé nem írok jegyzetet,
mindegyik tartalmaz történetet,
gondolataimban nyílik a ládika,
kiröppen belőle emlék buboréka.

Majd ott a fűtött fészkem peremén,
fiókáimban az éltető remény,
gond nyomaszt a jövőnek képében,
vajon hova tartunk milyen szekéren.

Állítólag termelnek újra a gyárak,
az árnyak, árnyékok nem tűnnek el sosem,
levelet írnék az égbe egy madárnak,
elnyelte tollamat kilyukadt bélésem,
hiányzott belőlem, harag, gyilkos ösztön,
még a féregnek sem kívántam halálát,
nem is kell már többé szépen kiöltöznöm,
kivágva köröttem gyümölcsös családfák,

Az alábbi írást utolsó szóig alátámasztom!

Ó szent forradalmak dicső Istensége
Tégy koszorút 1848 fejére
Piros -- fehér- zöld pántlikával fonva
Soha el nem múló emlékét bearanyozva

Mi is elhozzuk emlékezés koszorúinkat
Hála és tisztelet lesz arra ráírva
Így emlékezünk hősök harcaira
Szabadságért vívó nagy csatáikra

Ilona völgy fái közt
bujkál, kóborog a szél, 

nagy
fehér
papírlap,
melyből állhat
egész életünk.
vagy tele írjuk,

Ó nagy költője a nemzetnek

   Gyermekkoromtól kezdve, mindig voltak állatok a környezetemben. Még a panel lakásban is. Szüleim belénk táplálták az állatok iránti szeretetet, ahogyan én is tovább adtam a gyermekeimnek.

Végre a lovak szabadon legelnek,
végre igaz szavak dalolva terjednek,
fút a piros rózsa fehér ház falán,
zöld levelekkel tarkított lugasán.

A zászlónk piros fehér zölden lobog,
ütemet hogy vernek a pergő dobok,
gyermek szájak "Nemzeti dalt" szavalják,
szerető otthonunk a Magyar Hazánk.