A régmúlt növekszik,
az idő egyre fogy,
semmire se vágyók lépte
nagyon lassú - a térd rogy.

Lépcsőktől nehéz a lábad,
a pince mélye egyre hív,
nem kell a korsó - félre,
lopóból mélyet szív.

Ajándéka a hegynek
pincébe rejti kincseit,
jó kedvre vagy búra adja,
hordó ereszti könnyeit.

Vajon mi vár rám az új évben,
mit ad majd a Megváltó nekem,
korházi ágyat vagy menlevelet,
netán egészséget és boldog életet.

Csukva a szem, és nyitva a száj,
berepülhet rajta így egy bogár,
ne várd a galambot, nem repül,
hát éhes maradhatsz kegyetlenül.

Az emlékezés is koszorúvá válik,
szemedből néha kirobban könnyed,
tövisből font árnyék, mely kísér,
kővé vált megsebzett szíved.

Kinek kezdete nincs, annak vége sem,
szikrázó nyomokban Csillag kihunyt,
megérted már azon hideg teleket,
mikor szán nem siklott, hó sem hullt.

A szépség pompás konoksága
nem formálja át a csúcsot,
az emlékezet bizonytalan,
ne vágjunk ki minden bokrot.

Hol vannak a teknővájók,
vagy a háztól-házig járó,
köszörűs, drótostótok,
gőzmozdonyos masiniszták,
vagy váltót ki újraállítók.

Ráncok évek egyre jobban, rám telepedtek,
indák évtizedei körém tekeredtek,
láttam tölgyet borostyán szorításában,
toportyánt vadászcsapdának fogságában.

Ám a tölgy szenvedett de nem mutatta,
aranysakál vagy róka, lábát leharapta,
míg az ember, emberként éli sorsát,
nem épít az Istenhez égi lajtorját.

Éva - miért azt az almát szakítottad,
Éva - miért azt adtad nekem,
egy csenevész almafáról vetted volna,
amely alatt Én ott hűsöltem.

Sátán, mely ott van mögötted,
kígyó képében neked sziszeg, követ,
bűnbe vitted azt az embert,
aki érted mindenre képes és szeret.

               "kedvesemnek"

Az ég ajándéka Te vagy nekem,
remény élteti mindig a szívem,
hogy egyszer meglátod bennem
azt, amivel mindig is rendelkezem.

Te vagy az a minden,
ami a világ nekem,
vagy Te életem része,
Te vagy a szerelem.

Szerelmemnek vágyó tüzét
csak csókod tudja oltani,
érintésedtől mind kinyílnak
szívem s lelkem zárt kapui.

Ott a tűznél táncot lejtünk,
újra énekel a nagy csapat,
egybeolvad majd a testünk,
ahogy éreztem lázas ajkadat.

Lassan már lajtos kocsival
hordják ki a leírt szavakat,
hisz vagyunk már oly sokan,
rímek mégsem fognak sokakat.

Madár börtönéből szabadult,
kalitba zárt vágyódó lelkem,
ahol gyorsan összekuszálódik,
csak kárba soha ne vesszen.

Kis boszorkám kérlek szépen,
keres engem a holdfényben,
teliholdas éjszakában,
seprődet hagyd a pajtában.

Ablakomban a gyertyafény,
számodra ez lesz a remény,
majd így tudod, hogy várok rád,
terítem válladra éj bársonyát.

Tulipánkaktusz páfránylevelekkel,
páros gém bizakodó üzenetekkel,
életfája reménykeltő fényjelekkel,
a jövőbe vetett erős kitartóhittel.

Így néz le ránk az épület oldaláról,
éj és nappal regél, reményteljes csodáról,
ott vannak tűzdelve, jelképei a reménynek,
komponálva a barcsi dalgyűjteménynek.

Elveszett emlékeknek nem érek nyomába,
csak sok szómozaiknak tükörcsarnokába,
szándékozom összerakni a szétszórtságot,
nem kímélve az időt és sok fáradságot.

A modern technika ördöge megtréfált,
vincseszterbe a keresés hát nem talált,
mert amit bele írtam, mindent fölzabált,
így sok versem szenvedett kereszthalált.

Tükörből kilép a csönd
borzongató kacagással,
búvik a lombok alá
egy árva, elűzött madárral.

Az álom - függönyét hordozza
versekből szőtt üzenettel,
míg a szavak üvegcsarnokából
kilépett török üvegcseréppel.

Visszhangtalan hang szól,
álomkísértet foglal padokat,
jégmadár csapongva fordul,
keres biztos partokat.

A múltnak mély kútjába
már ne nézz bele, kérlek,
ne bolygassuk, pihenjenek
a régi szép örök emlékek.

Ha leülsz kútnak kávájára,
hallasz csobbanásokat,
ahogy múlnak az évek,
vizébe a hónapok hullanak.

Lesz, mikor morajlik a mélység,
máskor halk szerenád andalít,
ilyenkor a gonoszság tombol,
de a szeretet győztesen hódít.

Ha létet adott az élet, és
otthont,
Hazát a lüktető föld,

Erdei út a forrás felett,
mely úgy körbevezet,
beépített zeg-zúg kunyhók,
itt-ott azért van épület.

Szőlőfürtök a lugasokon,
megművelt szép kertek,
két tó veszi félkaréjban,
ezek a Zátonyi telkek.

A fához csuklik fejed,
melyet te ültettél,
tétován megállsz az ajtó előtt,
amit valaha magadnak készítettél.

Megjelölöm azt a pincét,
ajtajára jeleket írok,
tagadjátok meg a fagyot,
szerelemről, borról szóljatok.