Alamizsnává zsugorodott az élet,
mondd, mi jelképezi most a szegénységet,
rongyos, foltozott kabát, talpatlan cipő,
hajléktalanság, elfogyott lelkierő.

Még meleg nyár van, hűs lomb árnya rám vetül,
hirtelen a gondolat is elcsendesül,
templomtoronynak harangja delet kondít,
majd egy régi emlék szinte belém hasít.

Te voltál az utolsó boldog emlékem,
mely az is eltűnt idő végtelenjében,
csak egy halovány ködös kép maradt,
ami ajkadról ajkamba beleszakadt.

Ott az árnyak vezette ligetes úton,
mindketten fent voltunk a csúcson,
ajkaidból forróvágy ömlött belém,
igen nekem voltál álomköltemény.

Nagy senki vagyok, a senkik között,
de mindig volt, ki pofámba öklözött,
vagy gúnyosan szemembe röhögött,
olykor csúfondárosan röfögött.

Ó, hogy kitalálták a csodás mesét,
Alibabát és negyven segédjét,
mind sorba állították a negyvenet,
hogy döntsék romba minden tervemet.

Hallgatom - hogy neszez a csend,
toll serceg, meg-megugrik a papíron,
ülsz az asztalnál, írod válaszleveled,
gondok szántanak elmélyedt arcodon.

Tudom, a gondok miért nyomasztanak,
leírt mondataid annyira ne fájjanak,
aki ezt olvassa a kézhez kapónak,
hogy vége a boldog kapcsolatnak.

Évtizedek sorra vesztek,
de rakódtak rám a terhek,
talpam alatt koptak kövek,
felfelé még egyre megyek,
míg csúcsát érem a hegynek,
kellene hogy megpihenjek.

Vinnélek magammal
csodás, szép helyekre,
vinnélek kedves
óceán mélyére.

Meglátod, mily pompás
a korall világa,
tengerek élettel teli
halaknak ezer sokasága.

Gyere velem a csillagokba,
hol a nagy medve lakik,
megnézzük a Nagy Göncölt,
Fiastyúkot, meg a kicsit.

Szerelmes vagyok magába,
legyen csillagom az éjszakába,
rózsákat hintek az út porába,
legyek tüske bársonyos talpába.

Rekedt hangommal adok szerenádot,
a talált hegedűs hamisan játszott,
de látom megértett - világot gyújtott,
azóta is várom az elmaradt csókot.

Enyém, Tied, és miénk e Város,
nem fiatal de még pattanásos,
öltöztetik néha csínosítják,
szép emlékeit sokszor koptatják.

Ötven éve adták át új hídját,
negyven éve várossá avatták,
főterén két épületnek emléke,
iskola és a templom kétszáz éve.

Dal csordul az öreg zongorán,
lelkem dalol, mint szellő a fán,
dalra fakassza, vénülő szívemet,
szememből ereget, fájó könnyeket.

Aranyban dézsmál a kezed, 
nyelved hamisan énekel,
hízik állandóan bevételed,
szajkózod, hogy te éhezel.
Szavaid csak mételyeznek,
pókhálósak remélt útjaid,
ha jut valami némelyeknek,
koptatod hamis hangszer húrjait.
Aggódsz a népért Nemzetért,
közben ingyen gyűjtesz javakat,
mástól irigyled lélegzetét,

Rég megsárgult papírlapok
bút és örömet rátok írok,
de néha ha-gyötörnek a gondok
kiírom magamból és meg nyugszok.
TIZENHÁROMSZOR
Szeretnék testeddel egybe olvadni,
Szeretném szívedet közelről hallani,
Szeretnék adni valami szépet,
Szeretném ha maradandó legyen léted,
Szeretnék ajkadhoz ajkammal érni,

Miért így látlak minden álmomban,
gyümölcsfáim között otthonomban,
hátra sem fordulsz, a virágzó fák alatt,
bár csak láthatom rejtélyes arcodat.

Ez egy csodás látomás, ahogy ott állsz,
ó te gyönyörű Nő ugye engem vársz,
kontyba tetted gesztenyebarna hajad,
karommal úgy ölelném formás derekad.

Ónszínű méltóságos a Dráva,
iható tiszta vized megáldva,
poharat kulacsot bele mártva,
neked a minden, megvan bocsátva.

Nyaldosó hűs hullámod simogat,
simára mos színes kavicsokat,
épít rombol homokzátonyokat,
nevel jóízű folyami halakat.

Van egy hely a világon, amit boldogságnak hívnak,
ahova beköltözni a keserv, bú és bánat nem tudnak,
felsorolni szinte képtelenség, ezen rejtett kis zugokat,
lehet faodú virágkehely, mákgubóba rejtett gondolat.

Hajnalpír festi
horizontnak görbéjét,
álmom elrepült.
Így hát mivé lett
szép éjszakai mese,
valóság árnya.
Álomtündérem
varázsolj nappalból, egy
csodás éjszakát.
Hogy tudnám egyszer
feledni, minden gonosz
seprűs boszorkányt.
Egy nyári reggel
kakas hangja ébresztett,
adta a szopránt.

Álmokkal telt kosarát, éj magához vette,
álmodónak az élményeket átengedte,
mozgalmas életében átélt már száz vihart,
sosem hitt álmokban, most valóságot kavart.

Ha gyötör a bánat, rossz a kedvem,
kell a zene mely átölel engem,
nem is kell azt látnom hogy ki játszik,
az én lelkem muzsikára vágyik.

Zene átölel energiát ad nekem,
szinte masszírozza a zsibbadó szívem,
ha válogatni kell, zeneszerszámokban,
egyedül a zongora pőrén magában.

Távolból hallottam szólni a zenét,
Távolból láttam ruhádnak a színét,
Távolból nevetted az írt levelet,
Távolból mégis könnyeztél engemet.

Közelről nem nézek többé szemedbe,
Közelről nem súgsz már semmit fülembe,
Közelről nem látom mosolyt ajkadon,
Közelről átléphetsz mindent szabadon.