Akinek egyszer volt, megadatott, annak a gyermekszoba örökre megmarad

 Ahogy zsugorodik az idő, szűkülnek a lehetőségek, fakulnak az ingerek, úgy tágulnak, világosodnak ki s belső termek, terek, egyre valóságosabbá válik az, ami addig csak a képzeletében élt, emlékeiben bújt meg,

            A semmi és a nincstelenség oszlopai között kifeszített sodrott drótkötélen egy lélek egyensúlyozott. Néztem ingadozó alakját, vállaira és derekára nehéz súlyokat raktak a hétköznapok. Egyre nehezebben tartotta meg az egyensúlyát, már-már félő volt, hogy elnyeli az alatta tátongó megsemmisülés sötét szakadéka.

            Mostanság jómagam nem írok, csak olvasgatom mások írásait. A jó Isten biztosan tudja az okát, miért nem születnek mostanában olyan verseim, prózáim, melyeket annyira nívósnak éreznék, hogy feltehessem őket. …valahogy nem az igaziak, nem adják vissza a gondolat-, a lélek-, és a szív összhangját.

       Bekopogott hozzánk az ősz. Hideg, erős széllel jött, mert eldöntötte, kisöpör bensőnkből minden régi emléket, minden jót és rosszat.
       

"Fellobbant még egyszer utoljára
A beteljesületlen szerelem lángja.
Mint e két pillangó
Tisztes távolból
Követik egymást, ... ám,
Szárnycsapásuk nem számíthat már."

Igen,...

      Ma igazán éreztem. Már egy ideje folyamatosan érzem, nem vagy velem. Nem vagy itt. Csak a mamát látom, aki néha nevet, néha sír. Hiába nézem őt, akárhogyan: igézve, félve, kíváncsian, próbálom fürkészni arcát, - na mi újság?- nincs felet, nincs válasz. Ma vártam őt a teraszon, de rám sem nézett, észre sem vett. Keserű szájízzel mentem be a lakásba. S nem értem, te miért nem érted?

            Azt hiszem, mindenki életében eljön egy olyan pillanat, amely más, mint a többi. Egy idegen egyszer csak feléje nyúl, megfogja a kezét, és megszorítja azt, vagy csak némán átöleli.

        Nézem a kedvesem, s magamban zsörtölődöm – már megint dolgozik – nem lát, nem hall, csak a könyvek és a jegyzetfüzete létezik.

        Jött az ősz - mert ez volt a dolga -, s ünneplőbe öltöztette a tájat, szemet gyönyörködtető varázslat, mivel betelni gyermekkorom óta sohasem tudtam. Órákat képes voltam sétálni, figyelni ezt a csendes, adakozó szépséget, amiket ezek a hónapok nyújtanak.

    Gyere kedves, lépj kertembe, még senki sem látta, úgy, ahogy Neked megmutatom, nem lesz titok, sem sejtelem, csak te, én és a végtelen.

 Folytatom a naplómat, megírom, hogy mi történt mostanában velem.

Utazásaink a hegyről Európa

     Barátném arról panaszkodott a minap, hogy hosszú évek óta senkitől sem kap ajándékot.
Elmerengve ült velem szemben, a múltban kutatva, keresve, hátha kihagy az emlékezete, s mégis volt valami csekélyke, elfeledett, apró csecse-becse.

Érdekes témát vetett fel egy kedves jó Barátom. Írják a szeretetről. Nem könnyű, de hálás feladat, megpróbálom, a teljesség ígérete nélkül.

Utazásaink a hegyről1

   Gyermekkoromtól kezdve, mindig voltak állatok a környezetemben. Még a panel lakásban is. Szüleim belénk táplálták az állatok iránti szeretetet, ahogyan én is tovább adtam a gyermekeimnek.

      Stivike tragikus elvesztése után, már szinte élni sem akartam. Felszámoltam a munkahelyem, Mountein Wievi házunkat bérbe adtuk, s felköltöztünk a hegyre, ide a West Pointba a nyaralónkba. Kegyetlen évek következtek. Nem volt nyugtom, nem találtam sehol sem a helyem. Pistával vasárnaponként templomba jártunk Pioneerbe.

Apám merev, kihűlt teste még a halasi patológián, a hűtőkamrában vár a végső búcsúztatásra.
Péntek este van, éppen egy héttel ezelőtt távozott az élők sorából.