Másfél év távlatából... Nem emlékszem, volt-e késztetésem arra korábban: nekem most le kell mennem Bakonycsernyére. Egyértelműen azt mondhatom, hogy akkor, azokban az áprilisi napokban éreztem magam messze a legcsodálatosabban a kis faluban. Az egész ott eltöltött időt valami varázs fonta körbe.

Ma átmentem a nagyszüleim sírját is letakarítani, mert tudod, hozzájuk már csak évente egyszer mennek a látogatók, hogy pár szál virágot, vagy éppen egy sírcsokrot az ő nyughelyükre is letegyenek. Aztán az elszáradt virágokat már nem takarítja le senki. Mindenesetre ma rendbe tettem, s amíg munkálkodtam rám köszönt a tisztelendő úr!

Három hét a paradicsomban

...még egyszer utoljára látnom kellett őt...
Nem tudtam és nem is akartam elmenni szó nélkül, mindenféle búcsú nélkül.
Hátra néztem és Ő ott állt a nővérével.
Találkozott a tekintetünk - utoljára - és én lassan elmosolyodtam...
Ez volt a legkevesebb és a legtöbb amit akkor és ott tehettem...

   Nem titok, más is megteszi: rendszeresen teszek fel verset a poet.hu-ra is. Legutóbb a "Templomban" c. versemet tettem fel, ami gyakorlatilag most már biztosan nem lesz ott olvasható, mert hosszú várakoztatást követően a "Figyelő" kiírta: a főmoderátor bírálja el a versemet.

Isten segítségével:újra otthon

“ Ő pedig amikor ezt meghallotta, így szólt:
  Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra,
  hanem a betegeknek. “ Máté ev.9,12.

Akinek nincsen...

Mama
       Kétségbeesve kérdeztelek: mit csinálsz velem
       Vicuskám?
       Szemtelenül válaszoltál:
       - Hát mit   csinálnék?
         Folyamatosan szerelembe ejtelek.

1965 március elején ezt írta Édesanyám:

Nagy fák erdejében Calaverasban. Az alagútfa kevéssel látogatásunk előtt ketté tört. A fa átmérője 319 centiméter. A törzsben alagút vezetett át. Most megpihenni lehet előtte.