Utazásaink a hegyről Európa

     Barátném arról panaszkodott a minap, hogy hosszú évek óta senkitől sem kap ajándékot.
Elmerengve ült velem szemben, a múltban kutatva, keresve, hátha kihagy az emlékezete, s mégis volt valami csekélyke, elfeledett, apró csecse-becse.

Érdekes témát vetett fel egy kedves jó Barátom. Írják a szeretetről. Nem könnyű, de hálás feladat, megpróbálom, a teljesség ígérete nélkül.

Utazásaink a hegyről1

   Gyermekkoromtól kezdve, mindig voltak állatok a környezetemben. Még a panel lakásban is. Szüleim belénk táplálták az állatok iránti szeretetet, ahogyan én is tovább adtam a gyermekeimnek.

      Stivike tragikus elvesztése után, már szinte élni sem akartam. Felszámoltam a munkahelyem, Mountein Wievi házunkat bérbe adtuk, s felköltöztünk a hegyre, ide a West Pointba a nyaralónkba. Kegyetlen évek következtek. Nem volt nyugtom, nem találtam sehol sem a helyem. Pistával vasárnaponként templomba jártunk Pioneerbe.

Apám merev, kihűlt teste még a halasi patológián, a hűtőkamrában vár a végső búcsúztatásra.
Péntek este van, éppen egy héttel ezelőtt távozott az élők sorából.

      Húsz év múlott el már azóta, hogy elhagytam hazámat. Apám halála, elveszítése, megváltoztatta a szemléletemet szülőföldemmel kapcsolatban. Amikor Kölnből egy hétre haza repülhettem, összetört anyát, és bármilyen hihetetlen szinte megkönnyebbült testvért találtam otthon. Testvérem és az egész családja, a kommunizmusban meghajlott. Többé nem kell szégyenkezniük apámért...

    1973-ban, két év elmúltával azóta, hogy otthon voltam, megint nem bírtam magammal. Pistát állandóan szekáltam: belehalok, ha nem mehetek haza. Végül megbeszéltük, ő otthon marad és én megyek a gyerekekkel.
- Miért nem jöttetek mindnyájan? Pityu nem vágyott haza?

Igyekszem mindig pozitívan szemlélni a világot. És most mégis... mégis hatalmába kerített a depresszió. Valami vacakol bennem, a bensőmben! és nem tiltakozom ellene elég erősen. Az agyam engedelmeskedik a testemnek, nem pedig fordítva, ahogyan lenni kellene: agyam irányítsa a testemet.

A fáradt nap még utolsó erejével próbált kapaszkodni az ég peremében, mikor a bojtárok fülét egy közeledő kocsi zöreje ütötte meg.
— Kilehet az, ilyen késői órán? – kérdezte az egyik, miközben hunyorgó szemekkel nézett a szűrt fényű távolba.
— Tán a gazda. – vágta rá a másik, fejét fel sem emelve kényelmes fektéből.

Elkísérlek utadon, akkor is ha már nem leszek, ha már nem lehetek veled.

Holdvilágos éjszakákon kiülök csillagom teraszára,
S onnan figyelem majd életed folyamát.
Ha azt látom, minden nagyon jó körülötted, minden nagyon szép,
Csak épp olyan langyos... hát

   Mint a kalitkájából kitörni vágyó kismadár, úgy érzem most magam.
Nehogy azt hidd, most először gondolkodom ezen. De a mai nap mindkét eseménye felerősítette ezt bennem.
Olyan keveset tudok Mama, annyira keveset látok.

   Egy üres sárga csekk betűi karácsonyi illatot árasztanak. Gyermekhangokat hallok. Énekük, mint minden zene nagyon is ismerős. A dalok mögött egy-egy folydogáló könnycsepp vegyül gyermeki zsivajban. Egymásnak gyújtják meg a gyertyákat. Közülük sokan nem is látták még édesanyjukat, s apjukat sem ismerik. Vajon a szeretet kicsi lelkükben hova szorult?

   Szikrákat szórt a hideg téli este. A fagyos északi szél úgy vágott az ember arcába, mintha frissen fent borotvával szabdalták volna azt. Talán a Jóisten azért rendelte e földre ezt az ítéletidőt, hogy senki emberfia ne mozduljon ki meleg fészkéből, hiszen Karácsony este volt. De mégsem volt élettelen a hófödte rónaság.