- Béla, hogy kerültetek ide?- ugrott Majnihoz Vadász százados, és a kebelére is akarta szorítani, de mikor látta a bekötözött fejét, csak keményen kezet rázott vele. A legény elmondta az útjukat Kenyhecről egészen Osgyánig.

  60 Év távlatába tekintek vissza.  Szinte előttem folynak az események… Múlt évben, 8.-ban március 15-én egyedül én tűztem fel a nemzeti kokárdát, s úgy mentem iskolába. Az osztálytársaim nevetve kuncogtak. - te ünnepre készültél?

Csak egy pillanatra került öntudatlan állapotba, és arra tért magához, hogy Erzsike a testével védi őt. Mikor a szemét is kinyitotta, fekvő helyzetében csak bocskoros lábak sokaságát látta, és feltekintve husángokkal, fokosokkal hadonászó kezekre, és tót nyelven ordibáló legényekre lett figyelmes.

   Fontolgatta, hogy egy bozótos helyen megszöknek, hiszen a pásztor előttük haladt, de elvetette ezt a gondolatot. A kutyákat talán le is tudná valahogy rázni, de minek szöknének, hiszen semmit el nem követtek.

  Amikor először találkoztam Veled, még egészen kicsi gyermek voltam, alig három-négy éves.

Merre induljon? Ha a hegyközt választja, és Tokaj felé veszi útját, ugyanazon az úton halad, ahonnan Klapka vitézei jöttek. Mehetne Mád irányába, vagy Hatvan, Miskolc felé. Hová menjen?

Majni Bélát azon a márciusi hajnalon, mikor Kocsos Erzsikét a frissen hantolt sírnál találta a Felső Tiszai Hadtest ügyei kicsit sem érdekelték.

    Az erdő szélén élt nagyanyó és nagyapó. Nyaranta és az iskolai szünidőben kis unokájuk eljött hozzájuk, hogy egy kis örömet szerezzen a két öregnek.

   Aki a betyárromantikában jártas, vagy olvasott valamit a régi betyárvilágról, és betyároktól, talán nem csak a mi „jómadarainkat” ismeri, mint Angyal Bandi, Rózsa Sándor, vagy Sobri Jóska, hanem a Fel

  Hercegnő és Orkán, az után a veszélyes kaland után sokkal figyelmesebb, és riadtabb volt. Orkán, most érezte meg először az igazi veszélyt az ember részéről. Ilyen félelmet ezelőtt még soha nem érzett. Megismerte az embert, az emberi gonoszságot, de anyját is, aki az életét is odaadná érte! Ha erre gondolt, nagyon büszke volt a szüleire.

 A farmon csend, és nyugalom honolt. A kutyák vackaikban aludtak, amikor Rose kinézve az ablakon kutatta a délutáni tájat. Nem hagyta nyugodni anyja írása arról a vad, befoghatatlan lóról.

      Nem úgy az ember, aki már egy ideje követte a ménest, keresve a lehetőséget. Red, mert ő volt az, - pár emberrel - elszántan eredt a ménes nyomába.

 Red, kitartóan nyomozott a ló után. Időnként hallott egy-egy nyerítést a hegyek felől, és azt hitte a kanca az. De, már csak reménykedett, hátha meglátja, hallja egyszer. A környéken, minden farmer rosszallóan nézett rá, mert igen kemény, rosszindulatú ember volt. Rosszul bánt a lovaival is, és egy jóérzésű gazda, ezt nem nézte jó szemmel. 

     Red, is lovon volt. Alig bírt magával. Kárörvendő vigyor ült ki az arcára, és már a kezei között érezte a rég áhított lovat. Ördögi észjárásával, egyre csak a lehetőségek között kutatott.

      A ménesben lassan megszokták az új jövevény jelenlétét. Nóniusz büszke volt fiára.

Júlia és lánya Rose, a teraszon üldögéltek. Esteledett. A távolban villámok fényét látták. A szél megerősödött, és az ablakok spalettáit erőteljesen verdesni kezdte.

    Nevét, a viharos szél után kapta, aki soha nem nyughatott, nem tudott ellenállni neki senki sem. Orkán, a nyughatatlan, félelmet nem ismerő bátor, csődör… Már látszott a sötétben is különleges színe, ami hasonlóan az anyjáéhoz, világos, szinte ezüstösen csillogó, a sörényével együtt.

     Lágyan suhant a széllel versenyző, vágtató paripa. Ringó lépteivel rúgta a szikes talajt. A félhomályban csak sejteni lehetett, milyen élőlény közeledik. Orrából forró levegő párája szállt, alig hallhatóan prüszkölt, amikor a szél felborzolta fényes, csillogó sörényét, mely itt-ott szikrázón megcsillant a sötétedő ég alatt.