Ablakomra néznek a fenyők.
Vidámak, és olyan szendén
köszöntenek tavaszom reggelén.
|
szo 03/14/15
Dáma Lovag Erdő...
Hazánk egén felragyog a szivárvány
Mint piros-fehér-zöld kokárdán
Ünnepre szólít felrázva bennetek
Ne aludjatok,emlékezzetek !
|
Ildikómnak, névnapodra.
|
p 03/13/15
Dáma Lovag Erdő...
Megszedték már magukat
Tele zsebbel futnak
Viszik a koncot
Nagy győzelemmel
|
cs 03/12/15
Dáma Lovag Erdő...
Reggel korán felébredtem
Két márciusi nap is ragyogott nekem
Az egyik az ég peremében
Fürdött korongja a tó vizében
Csillogott millió sugár lánya
Ami a tó vizén táncot járta
Feketerigó füttyentett nagyot
|
Már ezer éve hogy zsibbad a vállunk,
pusztulunk, és hullunk fél ezer éve,
próbára tesz minket elvadult korunk,
fogyatkozunk, apad a nemzet vére.
|
Madarak dalára
ébred a táj.
|
Mint legkedvesebb Barátunknak ajánlom e rögtönzött kis köszöntőt, Tiszteletből!
|
A szépség a nő, s a szép, az arányban
található ott. Ha megkeresed,
nem enged, lebilincsel, minden érzésed.
|
Ibolyakék ébredésben
nyílik a tavasz
|
Tavaim partján, nádasok szegélyén
szomszédjaim a legelésző őzek,
erdők sűrűjét hiába keresném,
itt csak árva, szomorú füzek nőnek.
|
Ha uralkodni akarsz, a népen
vedd el ünnepeit, a múltját.
Töröld ki a hazaszeretetét,
s ne kötelezd a nagy tanulást.
|
h 03/09/15
Dáma Lovag Erdő...
Hallod,susog a nád!
Valaki jön,valaki itt járt
Csobban a víz,hajlik a nád
Hany Istók emléke szívünkbe lát
Hanságban él a monda világ
|
Készül minden körülöttem,
az időt nem sietteti semmi.
A vajúdó csendben,
és a rügyben kimérten
moccan valami.
|
Mennyire szeretlek
- mert voltál nekem - mert olyan voltál, amilyen voltál
- mert szorítottál - mert elengedtél
- mert megríkattál - mert megnevettettél
|
Sose késő fölfedezni
a felhők mögötti napot,
az érkező hangok
mögött az embert,
|
Sötét szobámban még alszik a félhomály,
de már az asztalon csillan valami fény,
tán mosatlan tányér, vagy egy törött pohár,
a reggelem nem dúsgazdag, nem is szegény.
|
cs 03/05/15
Dáma Lovag Erdő...
Lásd meg a ragyogó napot
Érezd a szellő fuvallatot
Örülj a virágos mezőnek
Az ég tiszta kékjének
Az erdő rengetegének
A madár zengő énekének
|
Plázacicák beszélgetnek
a semmiről
|
Még élsz, és rád süt a nap.
Madár rikkantja ijedtségét rád,
napfényről beszél, és kiabál
a vakember, és a süket
a tűrés határán zenét zabál.
|