Ez itt az én falum, utcáit ismerem;
És ha végigsiklik rajtuk tekintetem,
Nem zord valót, a múlt szépségét látom én
Röppenve emlékszárnyakon, mely mind enyém.

Nagyon vártuk már, hulljon hó,
nagy pelyhekben, legyen takaró,
fehér lepel, mely egyre vastagodó,
görgessünk hóembert, elő a szánkó.

Sok a vendég, jönnek dáridóra
Zúdul a sokaság, jöttek hívó szóra
Meghallották mások is, egyre többen lesznek
Hullik a szemét, törnek a vendégszékek

Nő a sokadalom, nagy a vigadalom
Zene halkul, tánc vadul
Már nem tudja ki, kivel ropja a táncot
Kit bántott meg, kit megalázott?

A balsors-tépte magyar nemzet imádsága
 Az országért, veszendő népéért, áldásért
A magyarok Istenéhez, költőnk fohásza;
A meghódított, honfoglalt szülőföldért,

 Az oly sokszor felperzselt otthonokért;
Fűvel benőtt csataterek temetőinek,
És hajnalcsillagának fényeiből született,
Gyűlölet és harag nélkül írva, leborulva;

Falú szélen magányosan,
füst tekereg a horhosban,
étel készül a függő tálon,
biztosan áll három lábon.

Lassabban járok, mégis csak célhoz érek,
egyre többet értek, kissé nagyot hallok,
már nem vezérel ösztön, az önös érdek
az érzékek hiába vonnak rám hálót,
szórakozott lettem már-már felületes,
és romlik a rövidtávú memóriám,
mégis senki előtt se legyen kétséges,
átlátok az aranyból szőtt, lyukas szitán,
csak szemüveggel tudok olvasni, írni,

Isten tudja már mióta
áll a bál és jár a nóta –
slágerlistás lett a kvóta.

Nehezen kötöttem barátságot... De őrzök emlékemben pár embert, akinek hiányával szegényebb lennék... Valószínű, hogy ők a barátaim... ma már nincs sülve-főve együttlét, de van telepátia, és akkor egy telefon... gyógyul tőle sérült, néha nagyon fájni tudó lelkem... És az is megesett, hogy egy ilyen barátomtól, egy egész életre szóló ajándékot kaptam...Felejthetetlent...

Turul madár útra készül
Száll a fellegekbe
Oda hagyva fészket hazát
Karmában viszi kardját nagy sietve

Turul madár száll az égen
Billegeti szárnyát
Keserűen repül messze
Siratja hazáját

Turul madár ne szállj messze
Nincs jó fészked idegenben
Szíved ott is keseregne
Magyar hazát nem feledve

Hagyom mindig, mint ahogy eddig,
munkálkodjon életemnek a folyama,
bár igyekeztem olykor szabályozni,
de hol egyik, vagy másik partot mosta.

Már-már depressziós lettem. Oly mértékben nyomaszt a sötétség, a négy fal között lét, hogy lefekvésre késztet. Beteg vagyok ettől. A semmittevéstől. Hiába jönnek gondolatok, nem tudom leírni. Nincs kedvem hozzá. A tévé engem nem igazán köt le. Keresek valami filmet. A film nem segít elterelni gondolataimat. Elalszom. De hogyan?

Fehér-fekete a szarka
Fekete a szárnya, farka
Szereti a fényt, a tárgyat
Hogyha csillog tolla
Izgatottan keres
Ugrál erre-arra
Minden, ami fényes
Megvámolja, ellopja
Fészkét ezzel gazdagítja

  Mi a baj velem? Mi? Nem értem! Semmit nem értek, már régóta. Szenvedek. Sokat, és nagyon. És én csak kétségbeesve mondom, hogy nem értem. Mindenki dícsér, milyen szép és okos, érett vagyok. Akkor mi a baj? Mi baj van velem?

Könnyeim akár a gyöngyök...

Az egyik ismerősöm küldött egy írást, amit állítólag egy erdélyi ismerőse írt egy bizonyos; Szakács Béla Sepsiszentgyörgyről. Idézek belőle;

Párnacihát szaggatnak az angyalok,
a világ most tollfehérben andalog.

A tó tükréből hiányoznak a színek.
A nádasok suttogása
jégbefagy.