Bálnák úsznak jámbor türelemmel –
gigászi testben ritka értelem:
megértik a víz alatti sorsot.
Mégis tudják: idegen a tenger,

Zúgnak a harangok, jön a veszedelem
Már itt is van, s nincs kegyelem
Nincs irgalom, nem ismerik
Bomba robban!
Félelemben tartanak emberek millióit!

Némán lépkedett, rögös útját járta,
lába vitte, szíve vezette tova,
mosolyát már régen magába zárta,
lépte határozott, s mégis tétova.

Apám borával múlatom az éjjelt.
A konyhában mosatlan edények zsírszaga
lüktet, kintről kutya ugatása patakzik.
A negyven wattos TUNSRAM-izzó
fényénél szapora iramban vegyülünk eggyé.

Hallom a motor zúgását
Az ajtók hangos csapódását
Költöztök a szülői házból!
Mint madár, elrepül fészkéből távol

Szürke égbolttal búcsúzik már,
s tarka levélsipkát ölt a nyár,
az akácfa korhadó törzsén
fakopács keres-kutat büszkén,
mert éhes a kis család.

Életem horgony öböl iszapjában,
Rejtett homályból nem menekülhetek,
Hajóm kiútja innen láthatatlan,
Rosszul rögzültek a régi emlékek
Selymében élek belegabalyodva,

Naponta mérem a fogyó jövőt:
mit hoz a holnap a tegnap után?
S csak állok az időtömbök között
tehetetlenül sután és bután.

      A ménesben lassan megszokták az új jövevény jelenlétét. Nóniusz büszke volt fiára.

A nagy bánatok mindig lopva jönnek :
riadt hajnalon kimérten köszönnek
szürke, gyűrt kalapban.
Poros a csizmájuk,
s mi csak nézünk rájuk:
honnan jönnek, honnan?

Volt egyszer fazék. Nagyon szeretett locsogni. Be nem állt a szája. Reggeltől estig beszélt és beszélt. Mindegy, hogy kivel beszélt. Egyszer még az öreg seprűvel is szóba elegyedett.

(Kép forrása internet)

Mélységeid kereső kísérletben
bogozlak. Szálaid közé búvok
szálaimmal, s belőlük húzott
csomók titkait lesem önfeledten.

Pici gyermek, fut, szalad
Utol érem, csak a gondolat
Csöpp kis lábát úgy szedi
Kitárja karját, lábam öleli
Fekete szeme ragyog rám
Viktória, az én kis unokám

Simogatom a kezed –
hívogatóan meleg.
Ujjaink kulcsolódnak:
ma még biztos a holnap.

Végső lángolás

Lángnyelvével érint téged,
búcsúcsókját már nem érzed.
Körülölel, te táplálod,
ez a végső lángolásod.

Száz év keserves múltat idéző
Száz év történelmet ismétlő
Peregnek a nehéz évek
Múló napok, már emlékek

Júlia és lánya Rose, a teraszon üldögéltek. Esteledett. A távolban villámok fényét látták. A szél megerősödött, és az ablakok spalettáit erőteljesen verdesni kezdte.

A nyolcadikat végeztük,
egy igazi csipet-csapat,
bár a humort értékeltük,
nem kaptunk angyalszárnyakat.