Az est fekete fátyolt terít
Az ég boltozatján
Fogyó Hold egyre halovány
A csend átkarol a néma estben

Bár tied én sosem voltam,
de te lehetsz még sorsomban,
ott ahol a pokol tűzét rakják,
majd kapaszkodsz karomban.

A magaslati úton  egy csodálatos
tölgy fa búcsúzott a forró nyártól .
Színes ruháját tépte az északi szél.

A Pesti Srácról még nem írtam én
Kinek emléke ott szunnyadt lelkem legmélyén
Ki repített benzines palackot nagy erővel
Tankok repültek tűzet okádó csővel

Sírváros utcáin kóboroltam mélán,
kerestem egy halott márvány otthonát.
Gyertyás gesztenyefák bólintgattak énrám,
hulló leveleik vezettek tovább.

Mit éjjel a versembe facsarok,
végtelen gondolatok, kérdések,
lefokozzák a szeles nappalok,
a csúcson is völgykatlanban élek.

Hallod a zenét, s a néma csendet?
S mi mögötte zajlik a vészes üzenetet
Mi történik az országban?
Kitört a forradalom!

Úgy köpködte füstjét,
a fekete szörnyeteg,
hogy rázkódtak a sínek,
repült mint fergeteg.

Az ősz, mint szemtelen tolvaj suhant fölém.
Nem kért, nem kérdezett, csak jött szellő-ölén.
S mint egy sóhajtás, hogyha feltör néhanap,
Ő is hívatlan, mint furcsa árnyékalak.

Egyél magyar sok-sok banánt
áhítattal manna gyanánt.
Nem ég adja, hajón hozzák:
azon terem – méltó hozzád.

Drága Mama!

Magyarország, Magyarország
Nagyon sápadt ma az orcád
Országra éhes had mié tette
Nem sajnál gonosz lelke

Megszűnt egy szív dobogni,
gyötört testből a lélek távozott,
jaj mindig temetnek valakit,
gyertya csonkjáig elfogyott.

Temetőbe húz a vágyam,
a halasi csöndes temetőbe.
Ott van az én anyám sírja,
​sírkövére neve írva, 
megnyitom majd bús szívem előtte.

Alig volt talán négy éves,
sötét haját copfba fogta,
cserfes, élénk és beszédes,
amit gondolt, kikotyogta.

Hova tart a század?
Mit mosott el az áradat
Oly korban élünk
Apa-fiát árulja el
Pénz szennye le nem mosható
Az ártatlan áldozat nézi
Fájdalma le nem írható

Sem jót, sem szépet, sem igazat –
nem adtatok,
nem hoztatok,
nem mondtatok!