Gonosz volt és félelmetes,
arca zord és jellegzetes.
Kinn az utcán vadászgatott,
gyerekeket megtámadott.

Sűrű rengeteg állta utamat,
dágvány sár fogta lábamat.

Béla bácsi kedvenc karosszékében ült, kezében egy könyvvel és békésen szundikált. Szépeket álmodhatott, mert mosolygott. Legrémesebb álmában sem juthatott eszébe, hogy a másik szobában éppen az ő sorsát beszéli meg a fia és a menye. Mindketten jogászok voltak.

Ülök a TV előtt, nézem a híradót és a rendkívüli adásokat. Árvíz van, sok ember követi velem együtt az eseményeket.

Elérkezik az idő, hogy egyszer,
mindent de mindent, feledünk,
nem csak a rosszra, de még tán,
a legszebbekre sem emlékezünk.

Történelem nélkül nem épül jövőnk.
Identitás nélkül nincs nemzetünk.
Tudás nélkül szaporodik belső ellenségünk.
Elhallgatott történelem a szocializmus átka.

Éppen Mikulásjárás volt azon a napon, amikor Paca hozzánk érkezett. Unokáinkkal beszélgettünk, minek örülnének legjobban, amikor lányomék megérkeztek. Már beszélgettünk arról mostanában, hogy puli nem lenne szerencsés ezen a kicsi udvaron, mert a természete terelőkutya. 

 Ha az ember visszaemlékezik megélt rövid életében, milyen fontos események voltak a történelemben, a XX. században, bizony volt elég.Tizenkét évesen, már értettem, 1956.-ban Édesapám nagy keserűségét, aki a „Don kanyart” is megjárta, hogy elvették a földjeit, TSZ-be vitték gépeit, lovait, mindent, amit elért a háború után.

Hogy sokáig álljon Bécsnek büszke vára,
Drótkerítést húztunk a déli határra,
De ki véd meg minket megrontott magunktól,
A rezet is kilopjuk harangjainkból.

Nem tudom már kinek írjak,
gondolatokat, kivel osszak?

Gondoltál-e már arra, hogy mi a csend?
Színtelen, szagtalan, íztelen és megfoghatatlan fogalom.

Úgy 10-12 éves lehettem, amikor egy reggel édesanyám sírva jött be az udvarról.
- Mi történt Édesanyám? Miért sír? – kérdeztem.
- Baj van kisfiam, elvitte a róka az öt legszebb tyúkomat!

Szabad szél száll a pusztáról,
Szilaj paripák vágtatnak vele.
Itt ontott vért a hét vezér…
Pusztaszer honfoglalásunk jelképe.

Zakatol a piros vonat,
előre megy, sosem tolat,
irány most a vén Balaton,
gondomat én félrerakom.

Szomjazom – könnyeim is elapadtak,
ajkaidtól a csókjaid, már rég szárazzak,
itt belül az emlékek, még megmaradtak,
reggelente a rózsák, harmattól csillogna

Erdei út szalad tova
Nőszirom szélét tarkítja
Boldogság járt erre
Azért van a napnak 
Mosolyogni kedve

Nyíljatok csak virágok
Szálljon illatotok
Édesanyám virágai
Jutnak eszembe
Virágok közt a nyuszi
Fészkelt el benne

   Történt Somogy ország déli fertályán, egy Dráva parti nagyközségben, még nem nyilvánították várossá. Kemény tél volt, szokás volt akkoriban, vagy inkább szigorú utasítás, a határőröknek igazoltatni bárhol, a határ bizonyos mélységi vonaláig. Vasútállomáson, vonatokon egyaránt.

„És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad feltarthatatlanul,
Csak szélein marad veszteg hínárja:
S partján a holt víz hátra kanyarul.”
                                Arany János