Kiált a Föld vigyázzatok!
Reng hatalmas haragja
A tűzzel,vízzel ne játszatok!
Eljön a bosszúállás napja !

Szűk napjaimból összerakni éveket,
szóval, dallal kitölteni néma hiányt,
elűzni árnyat, mely folyton követ,
kiírni magamból, ami fáj, és bánt.

Egyszer réges-régen a magas sziklahegyen lévő nyitrai várban élt egy szépséges hajadon. Azt mondják olyan szép volt, hogy amikor kiállt a vár fokára a Nap elszégyellte magát és sápadtan elbújt egy nagy, sötét felhő mögé.

(Kép forrása internet)

Tanítottak szépre,becsületre
Villany sem volt,de ők
Fényként jártak,mi fényt követve
Lámpások voltak a tudás mezején

A három legénynek nem okozott gondot újra beilleszkedni a falu életébe.

Ha tanítanék
az ékes magyar nyelv lenne
csupán minden eszközöm –
amin a vendég üdvözöl
és ha elmegy, elköszön.

Most minden a halálra emlékeztet –
csak a vég, amit nem tudok feledni.
Rég nem érdekel semmiféle kezdet:
a mindenen túl közelít a semmi.

Elismerést várunk, mert MI nagyok vagyunk.
Pedig minden, amink van a Teremtőnktől kaptuk.

És a mentő megérkezett... veled
te nem értetted, mi történhetett
hogy kerültél ide, mi ez a hely
s a szoba olyan, mint egy vesztőhely

Kezdem érteni Kosztolányit:
öregszem, s a halálra gondolok.
Valami titkos kód irányít –
akiket nem, azok a boldogok.

Tavasz ragyog,
patakba csobban
a szivárvány,
dalol az ég, 
és annak
minden fénysugarán
tavasz ragyog.

Csillagfényes álmaid váljanak valóra,
legyen ünnep lelkednek minden nap és óra!

Varázsedény, s a hatása
Átváltoztat hiénára.
Akit megcsap az illata,
Nyálcsorgatva szagolgatja.

Már enyémek a kék tükör- tószemek
sóhajom a meleg hajnali pára
nemrég ráleltem annak is titkára
hogy oldjak magamba felhőt és eget
vérbokraim rejtik a vörösbegyet
bennem a ritmus madár-szívdobogás
félelem öröm amint széttört tojás
az életnek hasít boldogan helyet
a szöveteim szaggatják a sztrádák
parcellázott rét a völgyhidak tövén

Újember! Új nyűgöd, s bakód –
mert hiszel, mert tűröd – a kód.