Hiába már a bánat,
a múltra nincs bocsánat –
a bűn az el nem fárad,
a könny az fel nem szárad.

Hull a hó!
Hullajó!
Itt van már a Télapó!Nyusziruhát öltött,
közben tojást költött...
Áprilisi tréfa? - füstölgött.
De nem lehet cáfolni,
s ment havat lapátolni.

Építsük fel új Bábel tornyát!
De magasra, hogy lássa meg mindenki!
Megint egyet értünk mi magyarok
S szaporodik a nemzet, s nem egyre fogy

Mikor utoljára jártam erre
Hullottak a fák levelei szerte
Szomorú nap bujkált a felhők alatt
Csend honolt, nem daloltak a madarak

Nézz rám barátom!
Mondd minek ez már?                           

Ne legyek olyan mogorva öregember,
Kinek minden tétova, keserű napja,
Mint a fénytelen homályos december,
Csak sötét holnapba, éjbe rohanna.
És bánatát ismétli ezerszer.

Szomorú fűzfának
lehajlik minden ága,
nem gondozott kertnek
elhervad szép virága.

A puszta közepén nádkunyhó tanyázik,
Égeti a napfény, a viharban ázik.
Előtte a kútgém tán az eget éri,
A föld könnyű nedvét egy vederben méri.

Égőn tűz a nap le, forrón, mint a katlan.
Délibáb tűnik fel, fordított alakban,
S mutatja e tájat – néki ez a dolga –
Mint hogyha az égre volna felrajzolva.

 Történt egyszer hajdanában, hogy egy szegénylegény betévedt egy útszéli kocsmába. Nagyon megszomjazott és szerette volna lemosni a hosszú út porát egy pohárka finom borral.

Kis ruháid rakom össze némán
Állandóan Rád gondolok Drágám
Minden darab ruha egy külön kis emlék
Ezeket soha sem feledném

Fázok, régóta. Pedig, ha tudnád, várom
a meleg tavaszt, Kitakarózó
bimbókat kutatni még, virágos fákat.

Családi békét, odavinném fa alá,
hogy kisírja még magát a múltnak,
aztán csak nevetni és boldognak lenni.

Reggel van, kora reggel
Künn pirkad és kél a Nap
Mindenki siet, hisz vár a munka
A mindennapi kenyerünk feladata.

Az ösztöneim vittek
Kardlappal előre
Buja, járatlan bozótok közt
Sosem akadt sehol
Kitaposott ösvény a részemre.

Csak keveset fecsegek,
lassan, csendben locsogok
ritka eset: elveszett,
alig leltem locsolót.

Esernyődnek kupolája
fedi el csodás arcodat,
körötted az eső cseppek
egyre vadabbul kopognak.

„Látjátok feleim mik vagyunk?
Por és hamu vagyunk!”
/Ó magyar Mária siralomból/

„Látjátok mi vagyunk?”
Önmagát pusztító emberiség!
Jézus hiába halt meg a keresztfán!
Mi ebből semmit nem tanulván!

Ha most a rímeket
egy csokorba fogtam,
majd Húsvét napján
mindenkinek adtam.