Boriskának

Tegnapok voltak,
A ma, van.
Holnap lesz, ha lesz.
Mivel a tegnap már elmúlt, és a holnap lesz, ha lesz,
Ezért én a mának élek.
Minden elkövetkező napom, a ma lesz.

Karácsonyhoz közeledett az idő. A tél fagya mélyen vájta bele magát a szikes földbe, és a szelekben mintegy cinkosra találva, suhant végig Debrecen és ’Újváros között. A táj fehéren terült el, s a fák, mint fehér óriások álltak őrt rajta. A végtelenséget erdők törték meg, amelyből kíváncsi őzszemek tekintettek ki néha.

Sanyika borús képpel ballagott a József Attila utcán. Mikor odaért az utca szegletében lévő kisházhoz, ami keresztapja háza volt, most még csak be se nézett. Gondjaiban elmerülve csak ment és ment.
Keresztapja most is, mint mindig ilyenkor, kint ült a ház előtti kis padon, ahogy ő nevezte, pletykapadon.

Emlékszel még? Erélyesen rám szóltál:
      - Te nem érted? Nem érted, hogy most hallgassál? Nem érted mit érzek? Elveszítettem akit olyan nagyon nehezen kaptam meg, akiben örömködhettem, akiben gyönyörködhettem, akire annyira büszke lehettem. 

Amúgy már megkaptam: te egy víg özvegy vagy!. Mászkálgatsz a világban, gondtalanul, láthatóan, problémáknak nyoma sincs nálad. Imént dőzsöltél Amerikában, aztán ha meg otthon vagy, folyton - folyvást utazgatsz ide-oda. Jól élsz. Mit akarsz?

A sűrű náddal borított tájon, amit sokan csak úgy hívtak, hogy a ”világvége”, egy öreg, szikkadt arcú férfi tolta ladikját, hosszú fűzfaággal a hínáros vízen.

 Kinézve az ablakon, fantasztikus látvány tárul elém. A hó födte táj, zúzmarás ágak, csend, nyugalom. A súlyos hópelyhek huppanását hallgatom. Hátunk mögött hagyva a jót, s a rosszat. Minden, mi a múlt, hátunk mögé vetjük és ha tudjuk, feledjük.
Orrunkban a fenyő illatával, a szánkban még a sültek, a bejgli, a pezsgő lágy ízével.

— Hát az úgy volt… – folytatta a mesélést az öreg Sándor, miközben a gyerekek még mindig a disznótoros történeten kuncogtak, amit épp az előbb hagyott abba. Szavait közelgő felesége hangja törte meg, aki egy vendéget invitált:
— No, csak kerüljön beljebb, ott van Sándor a műhelybe.

A szerepi kovácsműhely ma is zsúfolásig megtelt kíváncsiskodó gyerekkel. Szerettek ott bámészkodni, várva az öreg mester meséjét, amit hittek is meg nem is. De nem is ez volt a lényeg. Az öreg mester olyan valósághűen tudta előadni meséit, hogy közben még a felnőttek is gyereknek érezhették magukat egy percre. Hát akkor egy gyerek hogyne élvezte volna e mesék minden pillanatát.

Döbbenet. Az ember csak áll, és nem tud megszólalni. Múlt héten még “intettünk “ egymásnak. És most olvasom a hírfolyamban, már el is temették.
 

— Hej-hej, ez a csönd, Ilonkám… ez a csönd – sóhajtott Rácz Gyula, a meleg, de üres szobában. – Jöhetne már valamelyik unoka, hogy egy kis életet leheljen ebbe a nagy csöndbe.

Félve indultam, tele szorongással. Istenem mi fog történni? Hogyan értem meg, mi az amit mondanak számomra ismeretlen nyelven. Kár volt aggódnom. Bár a magyar nyelvet senki nem beszélte, de valami véletlen megérzés folytán német repülő társaságot választottam, és ebben végig nagy szerencsém volt, mert azért a német nyelvet kicsit megértem.

Csönd volt. A tél fehéren terült el a hideg éjszakában, eltakarva mindet, ami élő.
Későre járt, már a tanyások is rég hazamentek, s nyomukat eltakarta a frissen esett hó.
A falu olyan élettelennek tűnt, mintha a nap lementével minden más élet is nyugovóra tért volna…

Kérem, hogy ezt az írást ne "tetszikeljétek" Ennek a témája nem olyan, amire a tetszik" gombot meg kell nyomni!

Komárom várának bevételével, és az ostromgyűrű szétszakításával nagyon előnyös helyzetbe kerültek a Felvidéken harcoló magyar seregek. A  várőrséggel megszaporodva az osztrákok hátát már közel ötvenezres had szorította, és Rákospatakon túl pedig ott állt ugrásra készen Aulich Lajos tábornok hadteste.

Ennek a témája nem olyan, amire a tetszik" gombot meg kell nyomni! A szomorúságon, fájdalmon kívül jól látható, milyen országban élünk! Tanulságos! Hozzáfűznivaló lehet, de tetszikelés talán mégsem! 

   Volt két szomszéd, egyiknek fia volt, a másiknak lánya.  A kislányt Zsófinak, a fiút Pistinek hívták.   A gyerekek még kicsik voltak, amikor a két család a településre költözött. Együtt jártak óvodába, iskolába.

Kérem, hogy ezt az írást ne "tetszikeljétek" Ennek a témája nem olyan, amire a tetszik" gombot meg kell nyomni! Mindezt azért írtam le, mert a szomorúságon, fájdalmon kívül jól látható, milyen országban élünk! Tanulságos! Hozzáfűznivaló lehet, de tetszikelés talán mégsem! 

folytatás...
   Liza lelkében a poklok kínjával másnap bement Csilla rendelőjébe a kolléganőnek bejelenteni, hogy lánya meghalt. Csillának még nem volt önálló prakszisa, ezért egy idősebb orvosnő mellett rendelt. Megnézték a számítógépet, de nem találtak benne semmi nyomot, ami az öngyilkosságra utalt volna.