A remény nem tartott sokáig.  A forradalom végetért, és nekünk vissza kellett menni a bányába. Istvánnal eldöntöttük, nem maradunk otthon. Nekivágunk a nagyvilágnak. Persze nem egyedül indultunk, velünk tartottak István bátyja Imre és felesége Ilonka - ő akkor már várandós volt - és egy unokatestvérem Julcsi a férjével Jóskával.

   Napokig nem hittem el. Egy férfi engem is észrevett. De hogyan, és milyen körülmények között?
Aprócska, törékeny kislánynak születtem, olyan kicsinek, mint az édesanyám volt. Azt gondolom, nem véletlenül mondják: kicsi a bors, de erős! Mindent megtettem azért, hogy kellően erős legyek minden körülmények között.

Nehezen kötöttem barátságot... De őrzök emlékemben pár embert, akinek hiányával szegényebb lennék... Valószínű, hogy ők a barátaim... ma már nincs sülve-főve együttlét, de van telepátia, és akkor egy telefon... gyógyul tőle sérült, néha nagyon fájni tudó lelkem... És az is megesett, hogy egy ilyen barátomtól, egy egész életre szóló ajándékot kaptam...Felejthetetlent...

Már-már depressziós lettem. Oly mértékben nyomaszt a sötétség, a négy fal között lét, hogy lefekvésre késztet. Beteg vagyok ettől. A semmittevéstől. Hiába jönnek gondolatok, nem tudom leírni. Nincs kedvem hozzá. A tévé engem nem igazán köt le. Keresek valami filmet. A film nem segít elterelni gondolataimat. Elalszom. De hogyan?

  Mi a baj velem? Mi? Nem értem! Semmit nem értek, már régóta. Szenvedek. Sokat, és nagyon. És én csak kétségbeesve mondom, hogy nem értem. Mindenki dícsér, milyen szép és okos, érett vagyok. Akkor mi a baj? Mi baj van velem?

 Kovács Endre honvéd volt zalaapáti lakos emlékére, aki a doni orosz áttöréskor után tűnt el, és a mai napig nem tudjuk, hol van a sírja.

Észrevétlenül, halkan, csendben,
Nagyközség lett Bakonycsernye.

   Nagyon régen történt, de mai nap is emlékszem, arra a régi-régi karácsonyra, mikor jó apám elment az erdőbe, hogy egy szép nagy fát hozzon nekünk. Meg is hozta és boldogok voltunk, hogy milyen óriási  karácsonyfánk lesz.

Hatéves korától táncol. Klasszikus balettet.

Utálom ezt!

     Karácsony közeledett. Beleborzongtam a gondolatba. Ki néztem az ablakon és figyeltem, amint a hatalmas hópelyhek hullnak a földre. Mint nehéz zsákok huppantak a száraz avarra. Betakarták, elrejtették az elmúlás jeleit. Szinte, ott voltam.  A hegyek körül ólálkodó szél, szegélyezte utamat. Átölelt a lenyugvó nap álmos sugara és csak néztem a távoli hegyeket.

Hogyan regulázzuk meg rosszcsont gyermekünket?
Hogyan tudnánk móresre tanítani?
Akár két jól irányzott atyai pofont is bevetnénk?
Hadd tanulja a kutya-fitye emberséget!

Karácsony?

   Tamás elhatározta, hogy elmegy motorozni, és magával viszi öccsét, Bencét. November közepe volt, de a nap még szórta sugarát. Tamás 18 éves volt, Bence 15. Jó testvérek voltak, azonban Bencének úgy kellett csinálni, ahogyan a nagyobb testvére mondta, mindig ő diktált, ha jónak tűnt, ha rossznak.
-   Nem fogunk megfázni? – kérdezte Bence.