Próbáltam elolvasni Jókai Mire megvénülünk című regényét, de igen hamar feladtam. Nincs türelmem hozzá. Pedig mennyire szerettem olvasni. Megszámolhatatlan évig könyvtárba jártam olvasni valóért. És gyűjtöttem a könyveket. Sokat. Azt gondoltam, ha majd idősebb leszek, mindet elolvasom. De hogyan tegyem, ha folyton elcsavarog a gondolatom?

A beverbuvált legények, lehettek talán ötvenen, énekszóval vonultak Kassán végig, a kaszárnyába. Kevés falusi fiú volt közöttük.  Csak itt-ott ment a sorba 3-4 szál hófehér, rojttal ékesített vászon gatyát, pitykés mellényt, és pántlikás kalapot viselő legény, mint Varga Gyurka. Hubai Józsi ugyan a pitykés mellényét viselte, hiszen a menyasszonyához készült, de a kalapja nem volt felpántlikázva. 

Mivel augusztus elején a faluban már mindenki learatott, kicsépelte gabonáját, a dolgos paraszt ember most kicsit szusszanhatott. Igaz, hogy ez csak annyiban volt szusszanás, hogy nem egészen hajnalhasadáskor kelt, hanem csak mikor feljött a nap.

Erzsikének most főhetett a feje. Nem is tudta, kit sirasson, kit sajnáljon, kit várjon haza. Varga Gyurka volt a szíve szerelme, de mégis Hubai Józsi volt a jegyese. Talán mégis őt illene haza várni.

Úgy látszik, annak idején nagyon rossz vásárt csinált ifjú Mátyás királyunk, „az igazságos”, mikor a habsburgokkal az utódlásról egyezkedett. Ezek a ravasz habsburgok mindent akartak, csak nem a magyar nemzet jobb sorsát.

   Teleki Ferenc fiatalúr gyakran elgondolkodott apja szavain, de az eseményekkel sodródott, hiszen azért mert sok nemes óvatoskodott, ingadozott, mint a nádszál, a Pozsonyi diétán, és magában az országban is sok dolog történt.

     Morajlott az egész ország.

   „Ezernyolcszáznegyvennyolcadik évben letekintett a Jóisten a földre…” Igen, letekintett, ahogy mindég a földre tekint, és talán csodálkozik teremtményein, az embereken, akik sokszor a rájuk ruházott szabad akaratukat arra használj