Kissé ars poétikusan

A hallgatásból most, végre kilépek,
Mint egy gond gyötörte ember, halandó,
Tolakodnak jó és rossz napok, évek,
Torkomat karcolva gyógyítja minden szó.

Tavasz érlelt eperízű vágyak
kapcsolnak a fogható jelenbe.
Íves, combod leomló oszlopán
őrködik szemem - csodát figyelve

Leszűrtek.
Akár egy sajtár
meleg tejet hajnaltájt,
amikor már adakoznak
az istállóban a tarka tehenek
és közben harsog a jászolból

Vörösiszap:
neoKolon-tár!
De – dobzse – vecser.

ÉrZik-a népek:
fáZik-a Föld.
ŐrZik-a képet:
vérZik-a zöld.

Felragyogott a nap az ég peremén
Mégis fagyos tél van,hideg tél
Kemény jégpáncél takarja a tavat
Hollók kárognak fákon,s alatt

Megszokott és mindig új utakon járunk,
Reméljük, megleljük magunk, a világunk,
Ha néha nagyon eltévedünk köztük már,
A megoldást keressük, mert valami vár,

Orgonavirágos tavasz illatánál
szerelmed vágyába zártál,
életed termő talajába zártan
ringatsz, ki nem mondható lágyan.

Anyám a virágok közt harmatot járta,
Apám hidakon át bátrak közt lépkedett,
Anyám nyitott szívével várt a csodára,
amíg Apám csak titkolta a vétkeket.

Széttépte a hajnal függönyét a reggel. Megcsodálom,
amint melletted állok, alszol még, és várom,
hogy rám nyisd két szemed fénylő sugarát.
Már simogatnám csókkal a szemed, a szád,

A lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem csak susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben és vajban,
idelenn nyomor, és nagyon nagy baj van.

...hitegettek, reménykedtem.
Akarva, akaratlan
minden szóra felszisszentem,
zokogtam, és nevettem.

Ködfátyolba öltöztette, rá homályt hunyorgott,
fénypalástját hercegnőnek vállára hintette.
Ártatlan szemérmességgel félszegen bolyongott,

Este van már és csend, madár sincs a fán,
Ölemben dorombol nagy, vörös macskám,
„Hagyd az embert, legtöbb irigy, és kaján,
Itt a helyed az élet bal oldalán.”