I.

Kinek a bűne az újkori  bevándorlás?
Kinek a bűne, hogy szétvernek államokat?
Kinek a bűne, hogy Ázsia, népe menekül ide?
Európa kultúrája végleg elvész a semmibe.

Látom az ég csillagösvényén.
Imbolygó léptekkel bár, - de jár. 
Vonszolja rákövült keresztjét, 
kilencvenhárom és fél év terhét. 
Hatalmas, átláthatatlan kapu előtt áll. 
Megérkezett... bebocsátásra vár. 
 

A por nem hagy nyomot az úton
lópaták dobogása a mélybe dübörög,
hőseinkre nagy elődeinkre emlékezzünk
így valahogy márciusban mikor eső csöpög.

Erősen markolom a tollat
kint üvölt a böjti szél,
szép Asszonyom te kedves
ezen írásom neked beszél.

Korlátra tekert paplanfoszlány,
Kandelláberen lógó lepedődarab,
Ajtón  is ruhád pihen,
Fán egy jelvény és egy kereszt,

 Nagyon szeretek újra szülőfalumban Bakonycsernyén élni. Bevallom, soha nem gondoltam arra, hogy egyszer eljön, eljöhet még az a változás életemben, ami azt hozza el, hogy hazaköltözöm.

Tanítanálak számolni, írni, olvasni,
Sétálnánk fel a kanyarban a dombon az út szélén,
Mondanám a számokat, összeadnánk,
Hoznám a kenyeret neked, mint rég,
Leveleddel sietnék megint a postára,
Ott áll még a posta és a postaláda.

Ha uralkodni akarsz, a népen
vedd el ünnepeit, a múltját.
Töröld ki a hazaszeretetét,
s ne kötelezd a nagy tanulást.

Hetvenharmadik születésnapom
Vártam reménykedve:
Hol örömmel, hol keseregve
Hetvenhárom tavaszt
Adott eddig az Isten!
Hol zord időben, hol virággal,zölddelve
Hol boldogot, hol reményt vesztve!

Hajdanában, amikor még nagyapám sem élt, de talán még annak az öregapja se, túl az Óperenciás-tengeren, ott ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy macska.

(Kép forrása: internet)

  Első rész

Ezerkilencszázötvennyolc nyarán
Halason vajúdott velem anyám.
Úgy látott meg engem a napvilág,
hogy még nem talált bennem sok hibát.

Kínjaid pihenni tértek, 
ráncok fájdalma kisimult, 
léted éjjeltől már a múlt. 
Arcod nyugalmat tükröz, 
Rózsafüzér gyöngyszeme

Percről percre – óráról órára,
múlik zakatolva a távolodó idő,
a látóhatár mint egy tollvonás
fákból növekszik a leendő erdő.

Azt annak szánom, aki azt hiszi magáról, hogy van néhány kg súlyfeleslege...

A Ladányi szűrnél nincs szebb a világon.
Könnybe lábad szemem díszeit, ha látom.
Reánézve, mintha tarka réten járnál;
Meg is lehet állni egy-egy szép virágnál.

Az est elhagyta rejtekhelyét
beköltözött ide mellém,
éjszaka betakar leplével
arcodat fordítód felém.

Micsoda egy kanyar ó,
s aztán még ez a Pest is!
Az ember hím bárányt lő,
ha egy ilyen útra lep.

Tavasz nyitott, erdőn jártam
Egy hegedűre rátaláltam
Margarétás zöld fű között
Hegedű volt, törött!