Csak néhány betű,
s a szó végén ülő hű
ű betű,
mint régi, óhegedű, 
oly gyönyörű
dallamot ád, s ó,
én zöldfülű,
játékos kedvű
gyermek,
most érzem csak,
mily csengésű fű
szavunk végén az ű!

Bújt a lágy esti fény
Holdnak arany ruhájába,
ekkor kívántál menni
az esti maszka bálba.

Hangos szóval kiálltok a magasba
Az Apátság fala néma marad!
Nincs már visszhang, ami kiált
Nincs felelet, néma a szád

Messze látok a Balaton víztükre felett
Kérdésre nincs, nem jön felelet!
Imára kulcsolom kezemet
Az oltár előtt letérdelek

Virágágyás nyoszolyán
Bimbózik a tulipán.
Szirmát bontja hajnalra,
S rámosolyog a Napra.

Visszatérnek hozzánk, itt van a hazájuk,
minden új tavasszal szív-repesve várjuk,
fészküket megóvjuk, lessük érkezésük,
boldogsággal tölt el a csivitelésük.

Jégszívű tél virgonc fattya
fittyet hányva, mit mond atyja,
fölpattant a táltos fagyra.

575575
Síró papírlap, szoknyája egy nagy paca.
Fodrozó hányást, okádó üveg
tette. Meglökték, s kifolyt. Lökdösnek újra.

Hozsánna! Hozsánna!
Jézus Jeruzsálembe bevonult.
A természet is virágba borult.
T/iszta öröm -, tavasz és virágözön…

Adj szabad utat újra nekem,
ne gátold szárnyaló lelkem,
a forrásnál majd lehajolok
markomból csak úgy iszok.

Hiába már a bánat,
a múltra nincs bocsánat –
a bűn az el nem fárad,
a könny az fel nem szárad.

Hull a hó!
Hullajó!
Itt van már a Télapó!Nyusziruhát öltött,
közben tojást költött...
Áprilisi tréfa? - füstölgött.
De nem lehet cáfolni,
s ment havat lapátolni.

Építsük fel új Bábel tornyát!
De magasra, hogy lássa meg mindenki!
Megint egyet értünk mi magyarok
S szaporodik a nemzet, s nem egyre fogy

Mikor utoljára jártam erre
Hullottak a fák levelei szerte
Szomorú nap bujkált a felhők alatt
Csend honolt, nem daloltak a madarak

Nézz rám barátom!
Mondd minek ez már?                           

Ne legyek olyan mogorva öregember,
Kinek minden tétova, keserű napja,
Mint a fénytelen homályos december,
Csak sötét holnapba, éjbe rohanna.
És bánatát ismétli ezerszer.

Szomorú fűzfának
lehajlik minden ága,
nem gondozott kertnek
elhervad szép virága.

A puszta közepén nádkunyhó tanyázik,
Égeti a napfény, a viharban ázik.
Előtte a kútgém tán az eget éri,
A föld könnyű nedvét egy vederben méri.

Égőn tűz a nap le, forrón, mint a katlan.
Délibáb tűnik fel, fordított alakban,
S mutatja e tájat – néki ez a dolga –
Mint hogyha az égre volna felrajzolva.