Eljutni hozzád mikor tudok,
látnám milyenek a mozdulatok,
érzékelném közvetlen hangod dallamát,
látnám lépteid kecses járását.

Egymásba kapaszkodó faágak
lombos árnyékában pihenő
fuvallat

Szonett

Karcsú bokákon azok a lágy pihék,
Ráncos arcon is ifjúságot látok,
Összeomolnak köröttem világok,
A tört tekinteted most is azúrkék.

Patkányt fogtam –
szoktam.
Haragudtam:
untam!

Amit mondok, nem ma történt,
sok millió év előtt.
Elmesélem, hogy az Isten
valamikor réges-régen
hogy teremtette a nőt.

Tüzeknek táplálói
vagytok valahányan,
titokzatos lényetek
fénysugár az éjszakában.

Eljött ez a nap, mint minden évben
Hóvirág köszönt szerényen
Női szívet a szeretet boldogítja
Béke öleli át e szép napra

Felbőszült a tavaszi szél,
tép és rángat mindent, mit ér.
Nem nyugszik már napok óta,
légi útját zúgva rója.
 

Az én szívemben minden nap nőnap,
ez a márciusi csak kötelező!
Az élet egyház, hol a nő főpap,
s megvénül a férfi, mire belenő.

  Rólam köztudott, hogy másoknál elfogadom a modernizálódást, mivel három+három gyermekem van (lányaim, vejeim), a velük járó baráti körrel, de én magam azért megmaradtam igazi konzervatív nőnek. Ebben része volt az Anyukámnak is, aki apácának szeretett volna nevelni. Ettől azért kissé elfajzottam, tekintettel arra, hogy a XX. században születtem. 

Most úgy vagyok, 
hogy nem vagyok,
csak akkor keress,
ha fénybe olvadok.

Bizonytalan létben,
Kenyértelen mában,
Ezrek fuldokolva
Küzdenek az árral.

Itt a tavasz, itt a tavasz,
bújócskázik az ég alatt,
ébred a föld minden útja,
a dalokat szellő fújja.

Kétszáz éves arany, s meg sem tört a fénye,
nemes ragyogás az ő legfőbb erénye.
Magyarok nagy kincse világol a múltból,

Ablakomnál csivitelnek
Mi baja a cinegéknek?
Fészek üres, új a foglaló!
Ki lesz benne a fészek lakó?

Fekete hóvirág nyílik a szívemen,
fekete tavaszon bús hangon sír nekem.
Éjenként araszolt – holdvilág nevelte,
könnyeim itatták, bánatom etette.