A valóság csodájába merülnék újra,
mesékből elég, fátylat terítek a múltra,
tán meríthetném pennám, költői vénámba,
most olajat töltök, a fényt adó lámpába.

Gyertek elő szép szavak, mondatokba szőlek,
hogy legyen dolga újra a ringó bölcsőnek,
újszülött költőket nevelhet fel ez honom,
csakhogy én már ott leszek, a letűnt alkonyon.

Csókos, formás ajkadba
vágyón merítem ajkamat,
érzem remegő testeden
rég vágyott csókomat.

Szerelemnek ébredése
éleszt, gyújt új tüzeket,
szívemnek izzó hevével
ölelem körbe lelkedet.

Felröppen a madár,
mint csipetnyi füst,
de te bennem maradsz,
mint hatalmas, lángoló tűz.

Lelkemben csodás öröm fakadt,
vérem szinte bizsergett, forrt égve,
nappali égbolton láttam Csillagot,
oly volt az érzés, mint szerelem heve.

Tizennégy évesen láttam a lányt,
csábított, kedvesen mosolygott,
miről hallgassak, vagy ne beszéljek,
hisz fenyegetőt mondani nem szokott.

Az éjszaka csokraiba belenézek,
látok egy Nőt, csodás szerelmet,
hamvas, szép testét, mint bársony,
érinteném - de nem lehet.

Fehér-lila orgonák közt búvik,
arcát levél-lomb takarja,
dudorászik, tördeli virágját,
így villan ki formás, szép karja.

A régmúlt növekszik,
az idő egyre fogy,
semmire se vágyók lépte
nagyon lassú - a térd rogy.

Lépcsőktől nehéz a lábad,
a pince mélye egyre hív,
nem kell a korsó - félre,
lopóból mélyet szív.

Ajándéka a hegynek
pincébe rejti kincseit,
jó kedvre vagy búra adja,
hordó ereszti könnyeit.

Az emlékezés is koszorúvá válik,
szemedből néha kirobban könnyed,
tövisből font árnyék, mely kísér,
kővé vált megsebzett szíved.

Kinek kezdete nincs, annak vége sem,
szikrázó nyomokban Csillag kihunyt,
megérted már azon hideg teleket,
mikor szán nem siklott, hó sem hullt.

Ó Istenem, hogy mik vannak,
gazdagok is siránkoznak,
harácsoló tolvajt kiállt,
kárpótlási jeggyel, erdőt kivált.
Szarkáktól fél dicső lovag,
sok banántól nő a pocak,
elkopnak az aranyfogak,
várja hogy jöjjön szeretetcsomag.
Kastélyt álmod, földbirtokot,
ám még nem láttam mit alkotott,
magát mindenki fölé helyezi,

Kedvesemnek

Az ég ajándéka Te vagy nekem,
remény élteti mindig a szívem,
hogy egyszer meglátod bennem
azt, amivel mindig is rendelkezem.

Te vagy az a minden,
ami a világ nekem,
vagy Te életem része,
Te vagy a szerelem.

Az én barátom a magyar nóta,
rég nekem húzta a Dunda  Pista,
ma fejfáján néha madár dalol,
az én nótám most a Drávába hull.

Habok hogy csócsálják a dallamot,
parti bokrok fák, ontják a balzsamot,
"Almafavirág az életem,
elhervadsz majd te is énvelem"
zenél a nagy folyam parti köveken,
lábnyomokat mos a víz, szürke fövenyen.

Késő délután ültünk vonatra,
fapados kocsikat gőzös vontatta.

Forhant létben hogy pusztul a lélek,
elhalványodnak a csillagévek,
mi csak három dimenziót látunk,
negyedik az idő, miben sétálunk.

Ám nekem van még egy másik titkos tér,
ez az éjszakai csillagszekér,
álomdimenzióm abba pakolom,
ez az enyém, senkitől nem rabolom.

Ott zöld lombok alatt, 
hol tiszta forrás fakad,
kék meténg ad szőnyeget,
vízparti utad arra vezet.

Több száz éves tölgyek,
melyet liánok ölelnek,
ős Dráva volt medrének,
két tó maradt emléknek.

Vörös part és Kis bók,
horgászoknak tanyája,
ám a festők is kedvelik,
vásznaik örökös témája.

Főnixmadár tért úgy vissza,
hogy tűzben újjászületett,
érzem én is, hogy heves láz
égeti, mardossa a lelkemet.

Szavak közé veszik lelkem,
mámoros kalandra vágyom,
tűzmadarak tépték szívem,
futott el így, ha volt ifjúságom.

Szeretem a cigányzenét,
nem feledtem a lány nevét,
ablaka alatt szerenád,
sötét szobában gyertyaláng.

Hegedű egyre sír tovább,
én vagyok a legpipogyább,
ablak nyitva, beléphető,
hát vár bent a gyönyörű nő.

Ám gyáván futva távozol,
oly hibásan határozol,
eltolod a kitárt karját,
mielőtt még megkaphatnád.

Nem adom oda soha álmaimat,
nekem remény, életemnek kövei,
ha teljesítésük balul sikerül,
belőlem hullanak lelkem könnyei.

Másnak így csalódást nem okozok,
viselem bátran ütéseit a korbácsnak,
akkor sem adom az álmaimat,
ha ez tűnhet csak utópiának.

Három kérdés, három válasz,
mind a három kedves támasz,
egyik ilyen, másik olyan,
mind a három édes folyam.

Apák papák, és nagypapák,
jönnek lányok, fiuk, unokák,
szép ünnepet köszönteni,
legyen kit boldogan ölelni.

Nevükön szólítja boldogan,
nevüket értik pontosan,
Nelli, Trixi, és Ágota,
ám ott van még négy unoka.

Távol csaholnak a kutyák,
harang mélyet mozdul,
est szövi sötét leplét,
cicánk egérrel viháncol.

Céltalan röpködő denevér
ide-oda cikázva kapkod,
éji bogarakra vadászik,
míg pillangó fényre csapkod.

Így mélázok házunk teraszán,
látom fenn a sötét kupolán
millió Csillag hogy ragyog,
gondolataimmal csak vagyok.

Fakult felhők türkiz egén
így apák napja ünnepén
lánykáimnak szép ajkain
hangzanak a rímrajzaim.

Hétköznapok szürke egén
feltűnik egy ünnepi fény,
három lányka ölel körbe,
majd így kerül hab a sörbe.

Míg ti vagytok nekem hárman,
nem lesz nekem vetélytársam,
féltéseteket úgy érzem,
mint adom viszonzásképen.