Teleki Ferenc fiatalúr gyakran elgondolkodott apja szavain, de az eseményekkel sodródott, hiszen azért mert sok nemes óvatoskodott, ingadozott, mint a nádszál, a Pozsonyi diétán, és magában az országban is sok dolog történt.

     Morajlott az egész ország.

   „Ezernyolcszáznegyvennyolcadik évben letekintett a Jóisten a földre…” Igen, letekintett, ahogy mindég a földre tekint, és talán csodálkozik teremtményein, az embereken, akik sokszor a rájuk ruházott szabad akaratukat arra használj

     -Milyen furcsa ez a világ!- gondolta volna Pistike, aki hét évesen félárva lett, és csak késő ősztől kora tavaszig járhatott iskolába, mert „szolgálata” volt.

    - Ezen a szegény Pistán valami átok van.- súgtak össze az asszonyok, mikor jöttek ki a vasárnapi miséről. Pista, mint harangozó és temetőgondnok a sekrestye ajtóban állva, lehajtott fejjel hallgatta a misét.

     Pista elég nehezen viselte özvegységét. Nem csak a feleségét, gyermekei édesanyját temette el, hanem a tanácsadóját, irányítóját, élete párját.

     Lassan egyhangúan teltek a napok.

Hatalmas dörgés villámlás rázta meg a Földet. Az ég találkozott a földdel, rengett minden, dőltek a falak, szétmorzsolódtak a hegyek, megindultak a tengerek, hogy legyőzzék a kontinenseket. Örjöngve tomboltak az elemek, elsodortak, széttéptek mindent ami útjukba került.

     Az első napoktól nagyon félt. Igaz, hogy mindég is korán kelő gyerek volt, de tudta azt, hogy a gazdasszonyok a libákat már akkor az utcára engedik, mikor még csak a mennek az istállóba a teheneket megfejni.

     Az alvégen, a patak bal partján áll az a piciny zsúpfedeles zsellér házikó, amelyikbe éppen most tér be a „tisztelendő” úr egy ministráns gyerekkel. Az öreg pap bácsi az utolsó kenetet fogja feladni.