Veronka már délben fél egykor szépen felöltöztette, és kocsiba ültette a kis Pistikét. Maga is a legelegánsabb kosztümjét öltötte, és rohant is a buszmegállóhoz, várni szeretett férjét.

Legszebb lány a családban. Szépsége, jóságával párosult.  Tizenkét évvel idősebb, mint én.

Csendes békességben teltek a napjaik. Az anyósáék minden kívánságukat lesték, mindha a fiuk helyett akarták volna kárpótolni a fiatalasszonyt.

Pistike békésen aludt a nagymamája ölében. Most egyedül ő volt teljesen nyugodt ebben a családban.

Veronka szomorúan nézett a férjére, de azért magához szorította, mindha soha nem akarná elengedni.

Húsvét vasárnapján Veronka kora hajnalban egy szépen díszített kosárkában vitte a templomba a szentelni való húsvéti eledelt „ a szenteltet“. 

A késő téli és kora tavaszi hónapok a kis család számára a béke és boldogság idejét jelentették. Veronka egész nap, sőt sokszor egész éjszaka a kis Pistikével volt elfoglalva, meg azzal, hogy a szerető férje minden gondolatát kitalálva igazi boldog családi fészket teremtsen.

     Még nem tudták, hogy kisfiú, vagy kislány lesz e az újszülött, mindenféle neveken gondolkodtak. A babakelengyét is  csak fehéret vásároltak, mert az jó a kisfiúra és kislányra is.

István

Pisti félve lépett be a korcsmába. Még nem is olyan régen hosszabb időt töltöt itt a barátokkal iszogatva, mint otthon.

Valami van, ami már régen nem volt: az illat! Igen, illatot hozott magával az északról érkező szél. Különös volt megint, ismerős ez az illat, amit egy idő után megszok az ember, aztán megint elfelejti ezt az ismerős, ismétlődő illatot.

     A legidősebb nővérem Julika.  Olyan nagy a korkülönbség közöttünk, hogy valójában nekem gyerekkori emlékeim nincsenek is róla. De egy mégis,  talán öt éves voltam.

Igaz, hogy csak pár napot töltött Veronka a kórházba, mert szerencsére enyhe agyrázkódást szenvedett, és a homlokán való seb is szépen gyógyult. Ezért a kezelőorvosa nyugodtan engedte hazai utókezelésre.

Egy másik Ili néni...

      Mindössze hét éves voltam, amikor felépült a házunk és végre beköltözhettünk.  Ili néni az utca másik oldalán, éppen lány-szobám ablakával szemben lakott, egy szoba-konyhás kis házban.

Még éjfél sem volt, de a zenész nyugodtan elhúzhatta, hogy :“Vége van már a lakodalomnak, nagy bánata van a menyasszonynak...“  Szegény Veronkának nem volt bánata, mert eszméletlenül vitték be a kórházba, tehát semmit sem tudott az eseményekről.