Minden megváltozott egyetlen döntéssel, onnantól kezdve már semmi nem volt a régi, senki számára.

Miközben Tünde és a manó gyakorolták a teremtés csínját-bínját, addig a többiek igyekeztek minél jobban elsajátítani azt, amit folyamatosan tanítottak nekik.

A határtalanságon és azon túl, végülis nem volt semmi és mégis minden. Bármerre is nézett Tünde és a manó, csupa kriksz-kraksznak tűnő vonalak rajzolódtak ki...

A katicabogárnak színváltós pöttyei voltak, míg a fehér kígyó képes volt mindig új ruhát ölteni, még ha ez külsőre nem is látszott, a sárkány pedig hatalmas szárnyaival képes volt betakarni minden világot.

Tünde és a manó sok időt töltött mágusok között. Ezalatt az idő alatt, míg ott voltak, nem beszélhettek arról barátaiknak, hogy mit is tanultak.

Miután hazatért mindenki, keresték Tündét, de még mindig nem volt otthon, és továbbra sem tudtak igazán kapcsolatot teremteni vele.

Tündét sokáig tényleg nem tudták utolérni sehogy sem barátai, de mindig gondoltak rá, és míg ők a Föld felszínén voltak, addig megismerték annak szívének gyermekeit is.

Tünde egy kis idő múlva újabb világba csöppent, ahol tizenkettő sötétruhás hatalmas mágus várt rá.

Tünde időközben felnőtt, kicsit hamarabb, mint a társai. De ezen senki nem lepődött meg. De azzal tisztában voltak, hogy egy ideig el kell válniuk

     Sok idő eltelt, míg az új ismereteket teljesen elsajátították, és tudták alkalmazni is.

Pár napig még fürdőztek a sikerükben, hisz megtanultak olvasni, és a kulccsal kinyitották újra azt a bűvös ajtót, ami egy újabb bolygóhoz vezette őket.

Aznap, mikor lefeküdtek, furcsa álmaik voltak, a betűk világába csöppentek, és el tudták olvasni azokat a könyveket, amiket kaptak.

A birodalom kibővítésével elkezdődött egy új, varázslatos világ.

Egy távoli csillagrendszerben történt az, amit most elmesélek nektek. Az univerzum egy távoli világában született egy kislány, aki az ottani csillagok gyermeke volt.

   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szép bölcsőde. Ez a szép bölcsőde egy szép nagyvárosban volt. A várost kettéválasztotta egy hatalmas folyó, ezért nagy hidakat kellett építeni, hogy átjussanak az emberek egyik oldalról a másikra. A bölcsőde, amiről a mese szól, a hegyek között rejtőzött. A levegő itt olyan tiszta, hogy szinte harapni lehet.

   Egy nap a kis kacsa elgondolkodott. A tóhoz totyogott.
   - Mért is ne ugorjak be a vízbe? Ha mégis fuldokolnék, majd kimenekít valaki! - gondolta magában.

   Egyszer volt, hol nem volt, nagyon-nagyon messze innen, volt egyszer egy hatalmas kerek erdő. Óriás fái körbeölelték a színpompás, virágokkal borított tisztását. A tisztás közepén kristálytiszta vizű tó várta az erdő lakóit, hogy szomjukat oltsák.

   Mesét mondok, figyeljetek, a valósághoz több köze lesz! Réges-régen, és nagyon-nagyon távol volt egy nagy királyság, ami már csak álom. Alattvalói, gazdagok, szegények, hol így, hol úgy éltek, éldegéltek. Volt egy szegény ember, három gyerekével, de hiába dolgozott, cipőre sosem telt. Egy fiúcska, két leány, nem könnyű az élet, éhesek és fáznak, lassacskán felnőnek.