most                    
mikor
a láng is
könnyezik, a
harangok némák.
mennek harangok,
és könnyeznek
a lángok,
mikor?
most!

írta-Varga István-Barcs-2019.04.16.

   -tizedik ének-

Átugortam pár évet, majd egy évtizedet,
megénekeltem sokszor legény éveimet,
égetett tűz, álltam fagyba taszítottak sárba,
megaláztak sok helyen, csúfoltak iskolába.

               -hetedik ének-

Emlékeim ködéből, előúszik a régi kép,
Anyám Apám fiatal, és minden olyan szép,
régi mozi mögött a kukoricás szőlő a rét,
nem csak unokáimnak folytatom e mesét.

    -negyedik ének-

Postautat grófi útnak is mondták,
emlékeknek ám hallom dobogását,
visszaérek disznó járta pusztára,
Kremzir uraság Belcsapusztájára.

Amott a dombon terül el az Oncsa,
mellette temető holtak otthona,
amott lejjebb van a Jóbarátcsárda,
finom halászlé került asztalára.

           - első ének -
Itt hol a vad Dráva szaggat partokat,
vagy őstölgyek mutatják rég magukat,
sok vad így aranysakál is a honát lelte,
nem lehet semminek senkinek ketrece.

Szabadnak született itt az őstermészet,
bevándorló nem értette soha e vidéket,
sokan elköltöztek nem bírták ez sorsot,
ám sokaknak szíve mégis vissza húzott.

Ó már mióta kinn a ház előtt,
ülünk kettesben feleségemmel,
csak nem jönnek a gyerekek,
ej pedig várjuk őket örömmel.

Igaz jó a késő nyári napozás,
fáradt a test sok volt a mozgás,
mondatok nehézkesen jönnek,
öreg szájak mi sokat beszéljenek.

Ott messze a meséken túl,
ahol a valóság még létezik,
költő gondolataiba mélyed,
egy tiszta világról álmodik.

Anyák napjára

Miért csillog könny akkor a két szememen,
ha oly sok év után is rád emlékezem,
hétköznapok monoton egymásra telnek,
de rád nem csak Anyák napján emlékezek.

Újévnek hajnalán hát mit kívánhatok,
legyen minden jóval terítve asztalod,
körötte a sok szék rajta szeretteiddel,
küszködnek majd a sok finom étekkel.

Tízekét hónapnak lesz hát első hava,
hideg szeles majd fergeteges a játéka,
hát szánkókat elő vagy a hókorcsolyát,
keressük meg télnek a valós mosolyát.

Fából készült a ringató bölcső,
mellette dúdolt altatódalt anyám,
idővel kapaszkodtam a rácsában,
boldog voltam, ha mosolygott rám.

Akkor valaha rég,
a Dunán beállt a jég,
választásra készült a nép,
megtelt a vár alatti rét.

Ők a szépséget hordozzák magukba,
anyaságot kapnak felnőtt korukra,
kiskorúktól játékuk sok-sok baba,
vörös, fekete vagy a szőke barna.

Cserfesek és oly kacagók mint gerlék,
ha eltörik a mécses nincs rá kellék,
sírásuk olykor szívekbe markoló,
gyógyír rá simogató vigasztaló.

Parasztkocsma már ősöreg
benn pár szomjazni vágyó,
majd betért ide a nyáj őrzője
emberi beszédre hírekre áhító.

Kék kötényébe törli erős kezeit
pulthoz ér majd komótosan odalép,
megkérdi a kocsmáros mivel szolgálhat
óhajt valamit kedves új sütötte vendég.

Csak úgy hanyagul idedobva,
mit ér rózsacsokor a porba,
szeretettel én neked szántam,
vázát hirtelen nem találtam.

Ezt pár sort hozzáragasztottam,
emlékek a rózsacsokorban,
nézzed és szuggeráld kedvesem,
sok évet benne elrejtettem.

Itt a felhők közelében,
hajkócoló hegyi szélben,
kilátónak korlátjába,
kapaszkodik fénymúzsája.

Ott a völgyek hegygerincek,
napfényében még fürödnek,
aprófalvak messze látnak,
elfogadnám őt múzsámnak.

De ő ott áll behunyt szemmel,
tavaszt váró szerelemmel,
szélzúgást a csend kíséri,
sasmadár ezt föntről nézi.

Mivel a nyár is elmúlt,
ősznek nyoma veszett régen,
lehullott az első hó ezen a télen.

Kinek szívét a szerelem burokba zárta,
nyított ajtót ablakot nem hagyott hátra,
könnyen felejtett minden olyan szépet,
ami egy családhoz kötötte a sok emléket.

Tüzet rakott az alkony nyugatnak peremén,
csodálattal nézte magát tónak a tükrén,
nem volt hangja de oly hangtalanul ropogott,
gyors ecsetvonásaival vörösre izzott.

Észre vették az éjszaka ébredő vadak,
hallottam hangját üvöltő aranysakálnak,
erdőnek fái már mind pihenni térnének,
ám e rettentő hangra mind odafigyelnek.